Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Galimberti-Trost Márton: Kutyapecér voltam előző életemben

az életben, akiknek fogalmuk se volt a világról, csak a könyveket bújták, de nem tudtak volna megkülönböztetni egy sáskát egy szöcskétől, de még ennél könnyebb feladatnál is kudarcot vallottak volna. Nem, az igazgató úr fia eleven volt, mint a többi falusi gyerek, csak valahogy mégis más. Mindent azzal a kétkedő mosolyával nézett, ahogy engem is, mikor rám köszönt, hogy Szia, Bandi!, nekem meg abban a pillanatban lüktetni kezdett a halántékom, és elborította a vér az arcomat.

A halastónál történt. Egyedül mentem, nem tudom, miért, akkor rajta kívül senki más nem volt ott, mintha a többi fiú előre tudta volna, és tapintatból elkerülte volna a helyet, ahol a leszámolás lesz. Észrevettem, és szó nélkül nekimentem. Meg se vártam, hogy tűnődve rám mosolyogjon, ahogy szokott, várja a hatást, hogy mit szólok megint a Bandira, nem is viszonoztam a köszönését, hanem mindjárt neki- ugrottam, letepertem, és, emlékszem, azt mondtam neki, Most kitaposom a beledet, te szarházi! így, ezen szavakkal. Nem sokáig volt alattam. Ügyes fiú volt, sokkal ügyesebb nálam, minden tornaszeren, talajon is, futballozni is jobban tudott nálam, sőt még kosárlabdázni is eljárt a városi csapathoz. Nem irigyeltük érte, az igazgató úr fia volt, neki járt ennyi, talán még többet is lenyeltem volna neki szó nélkül, ha nem szólít következetesen Bandinak.

Kisiklott alólam, mint a kígyó, és azzal a lendülettel a halastóba vetette magát. Meg se kíséreltem, hogy utána ússzak, mert tudtam, hogy reménytelen. Dühömben ököllel belecsaptam a levegőbe, de úgy, hogy könyöktől megrándult a kezem, mintha áramot vezettek volna végig benne, olyan érzés volt. Néztem az igazgató fia után tehetetlenül, amint úszik a zsilip felé, és arra gondoltam, bárcsak fulladna bele, akkor lennék igazán boldog, nem is sajnálnám, egy cseppet sem.

Nem vártam meg, mi történik, nem is derült ki soha, utána sem, mert nem árultam el soha senkinek, hogy én láttam, amikor a zsilip felé úszott. Tudta mindenki, hogy a zsilipet el kell kerülni. Nem is volt nehéz, jól ki lehetett számítani, hogy mennyire szabad megközelíteni. Mindig annyira mentünk közel, hogy érezzük azt a semmihez sem fogható érzést, mikor beszippantana az a zubogó örvény, de még éppen vissza lehet fordulni, viszonylag könnyen, elég egy-két erőteljesebb karcsapás. Még a bátrabbak se merészkedtek ennél közelebb. Nem tudom, mi történhetett vele. Nem okoltam magam érte, sem akkor, sem később, ha miattam ugrott is bele a halastóba, akkor is ő hibája volt, ha nem hív folyton Bandinak, nem verekszem össze vele, de ezt már így utólag mondom, kár is rajta merengnem, ez már úgyis a múlté.

A temetésen a pap mondott egy szép beszédet, elsiratták az osztálytársai, azt hiszem, én nem is könnyeztem, inkább valami elégtételfélét éreztem, végtére is mindig Bandinak nevezett én meg Adolf vagyok, nem Andor vagy András, hogy Bandinak becézzen, miért nem szólított Adinak, ahogy mindenki, akkor talán még ma is élne. Azt hiszem, ennyi kellemetlenség ért mindössze a nevem miatt életemben.

50