Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 12. szám - Galimberti-Trost Márton: Kutyapecér voltam előző életemben
limok keze közé kerülni, ezért inkább megszöktünk. Azt eszeltük, hogy vándorkereskedőnek álcázzuk magunkat, és azt mondjuk, hogy kiraboltak bennünket a keresztesek, mindenünket elvették, a lovainkat, a selymeinket, a maradék pénzünket, úgyhogy most gyalogszerrel kell hazatérnünk. Könnyű volt elhitetni, a keresztesekről mindenki tudta, hogy ínséges idők járnak rájuk, mindenkit megtámadnak, akitől valami élelmet vagy más hasznot remélnek. Leírhatatlan sok viszontagságon mentünk keresztül, mire Antióchiából a Szul- tanátuson át bajor földre jutottunk. Sokat éheztünk, annak ellenére, hogy ha tehettük, akár erőszakkal is szereztünk magunknak ennivalót. Csak ez nem mindig sikerült persze. Hárman voltunk, harmadik társunk már Tarsusnál feladta a küzdelmet, elgyötört teste nem bírta a megpróbáltatásokat. Nem tudom, ki temette el, mert se ásó, se egyéb szerszám nem lévén nálunk, a városból kivezető út mentén egy kisebb erecske partján hagytuk. Társamtól a francia határt elhagyva vettem búcsút, én magam még az ország belsejébe tartottam. Három esztendőmbe telt, mire összeszedtem magamat, és kihevertem a hosszú vándorlás fáradalmait. Apám házát közben megörököltem, úgyhogy viszonylag szabadon járhattam kelhettem a környéken, hogy felmérjem, mire megyek új mesterségem gyakorlásában. Nem tudom, mennyit kellene még hozzátennem, reggeltől estig, estétől reggelig mesélhetném, hogyan próbáltam életben maradni, mert annak ellenére, hogy volt fedél a fejem fölött, mégiscsak sokat éheztem. Nélkülözésről nélkülözésre virradtam, mígnem aztán egy szép napon rám mosolygott végre a szerencse. A Mórok utcáján tartottam a kaptatós lépcsőn felfelé, a zsidó negyed felé, mikor előttem két úr kinézetű ember azt beszélte, milyen jó szolgálatot tenne nekik, ha valaki a piszkos munkát elvégezné helyettük. Nem voltam rest, hegyezni kezdtem a fülemet. Hozzájuk csapódtam, és attól fogva nekik dolgoztam. Talpig úriemberek voltak, mindig azonnal fizettek. Egy maravedí a közepes testűért, másfél a nagyobbért. így fizettek, és én szállítottam szorgalmasan az utánpótlást. Időnként a kíváncsiságból végignéztem, hogyan végeznek a zsákmányul ejtett állatokkal. Mondhatom, kíméletes módszert alkalmaztak, nem szenvedett sokat az állat, egy pillanat alatt vége lett. A tízből mindössze egyszer fordult elő, hogy még volt élet a kutyában, amikor nyúzni kezdte a bőrös, azt mondta, ez már nem az igazi élet sikolya. Való igaz, nem evilági hang volt. Akkor el is hittem neki, nem morfondíroztam rajta, nem bántott a lelkiismeret, hogy végső soron én hoztam ilyen szörnyű állapotba szegény jószágot, de most, ebben az életemben, néha-néha még mindig fülemben hallom azt az egyszerre panaszos és vádoló hangot. Közben eltelt nyolc évszázad, én azóta visszajárok, és csak most, ebben az életemben jöttem rá, hogy azért nem térhettem még mindig vissza az örök körforgásba, hanem itt kell élnem, ezen a földön, mert vezekelnem kell, és tudom, hiába sajdul meg a szívem minden kegyetlenségen, amit az emberek a kutyák ellen tesznek, én valahányszor a szemükbe nézek, akkor is minden kutya tekintetében látom a vádat a bűneimért, amiért őseiken előző életemben akkor elkövettem. 48
