Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 12. szám - Galimberti-Trost Márton: Kutyapecér voltam előző életemben
GALIMBERTI-TROST MÁRTON Kutyapecér voltam előző életemben Egy maravedí a közepes testűért, másfél a nagyobbért. így fizettek. A kicsik, a tacskó méretűek szóba se jöhettek, nem pazaroltam rájuk az időmet, amúgy is túl gyorsak voltam hozzám, mire nyúltam volna feléjük a hurokkal, már régen hetedhét határ - nyira jártak előttem. Nem mondom, kellett a pénz, szerettem a szagát, de annyira azért sose voltam megszorulva, hogy nyakamat törjem a sikátorokban vagy a zsidónegyed meredek lépcsőin, miközben szememet a kutyán tartva rohanok lefelé a hurokkal. Valahogy mindig megneszelték, hogy jövök. Volt valami hatodik érzékük, tudom, mert sokszor csak egy nyikkanást hallottam, egy megvillanó sárga árnyat láttam, és tudtam, hogy farkát behúzva menekül előlem a prédám a barakkoktól a Püspök sor felé. A barakkok környékén volt az igazi lelőhelyem. Nem telt sokba, megérkeztem, és előbb-utóbb sikerült hurokra kapnom egyet. Akkor tudtam a legkönnyebben becserkészni őket, mikor a szeméthalomban turkáltak. A vadállatokkal szemben a kutya nem figyel másra, mikor eszik, csak hogy el ne vegyék előle az ételt, nem úgy, mint mondjuk az őz, mert az folyton éber, legelés közben is jár a füle, minden porcikájával figyel, minden pillanatban ugrásra kész, ha veszélyt sejt. A kutya nem ilyen. Az emberközelség elővigyázatlanná tette. Olyankor kell odaóvakodnom, amikor legjobban belefeledkezik az evésbe. Persze, vigyáznom kell, mert ha hirtelen csapok le rá, akkor elmenekül. Pontosan fel kell mérnem a távolságot. Nem igényelt mértani tudást, hogy kiszámoljam az optimális megközelítési útvonalat, amúgy is gyakorlat teszi a mestert, mindenre magamtól jöttem rá, az évek folyamán felhalmozott tapasztalatom segített mindenben. Sose jártam utána, mi lesz a sorsa a kutyáknak, gyanítom, a bőrüket használták fel, a keresztes háborúk idején boldog-boldogtalannak nemesi címet-rangot adományozott a király, úgyhogy nem fogytam ki a munkából. Az ország középső vidékén már régen nem volt egyetlen mór sem, a zsidók meg a spanyolok osztoztak a területen, és irántam mindenki bizalommal volt. Nem voltam megnyerő egyéniség. Ránézésre is kimondottan mogorva, a bal felső szemfogam helyén volt egy vasfogam, enyhén púpos is voltam, mindenesetre görnyedten jártam, de legalábbis sántítottam. Ha nem férfinak szüleiek, és nem kutyapecér vagyok, egészen biztos, hogy boszorkánynak tartanak, de így, mivel szükség volt rám a városban, inkább babonás tisztelettel öveztek az emberek, gyanítom ugyan, hogy otthon a dajkák meg az egyszerűbb elméjű anyák velem ijesztgették a gyerekeket. Nem mosakodtam. Akkoriban nem volt divat. Ha nagyritkán elvetődtem valami folyóféleség mellé, esetleg olyankor, de akkor is inkább csak az élvezet kedvéért, mert nyár volt, nagy meleg, különben a tisztálkodás nem volt az erősségem. Feleségem se volt. Fiatalabb koromban, mikor még szóba álltak volna velem a lányok, mással voltam elfoglalva, zsoldosként szolgáltam, folyton háborúztam, és mire harmincöt évesen leszereltem, már öregember voltam, ezt tette velem a tenger. 46
