Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 12. szám - Szilárdi Béla: Pőrén születtél, pőrén távozol
két kezelik, megpróbálva szándékukról őket lebeszélni. Barátunk elmondta, hogy paciense két nappal ezelőtt „gyógyultan” szabadult, majd tegnap sikeres öngyilkosságot hajtott végre. Az ilyen, vagy hasonló hírek - most éppen - nem hangolták szebbé a karácsony előtti hangulatot. A városban fenyőfákat cipelő emberek árnyai között forralt bor és égő gyertya illata terjeng. A vásári bódé előtt, vágyakozással teli gyermekszemekben színes gömbök fénye csillan. Oh Tannenbaum... Jutka, az ünnepi készülődés hangulatában, ilyenkor apró süteményeket és persze bejglit süt. Mint eddig mindig, Norbertnek is készül a mákos és diós. Jutka mondja, hogy a Norbertnek szánt, becsomagolt bejglik, már napok óta ott sorakoznak a konyhaasztalon. A finomságok várnak arra, hogy a (mindig) magával hordott szatyrába tegye őket. Már öt napja nem jelentkezett. Számunkra mind gyöt- rőbbé vált az eddig visszafojtott kérdés: hát mégis? Megtette? Kint már sötét volt, amikor Jutkával vettük a télikabátot, elindultunk. Amikor a háznál a kapucsengőt nyomva fent senki nem nyitott ajtót, vártunk, hogy a lakók közül valaki beengedjen. A legfelsőbb emeleti manzárdtérben volt a lakása. Többször csöngettünk. Az ajtón dörömböltünk. Erre a szemközti lakásból fiatal férfi jött elő. Kérdeztük, ismeri-e Norbertét. Csak a vállát vonogatta:- Csak így, az ajtó előtt. Beszélgettünk párszor.- Mikor látta utoljára?- Talán egy hete? A közeli rendőrségre mentünk. Előbb kelletlenül vette az ügyeletes a bejelentésünket, de amikor az augsburgi öngyilkosoknak „segítő” társasággal kötött szerződését is említettem, komolyra szűkült a fiatalember szeme. Átszólt a másik szobában várakozó rendőrnek, aki rövid eligazítás után velünk jött. Amíg a közeli házhoz értünk, elmondtuk neki a tényállást. Fenn ő is csöngetett. Amikor nem jött válasz - miközben társát hívta az ügyeletén - kérdezte, ki tudjuk e fizetni, ha szakemberrel kinyittatja az ajtót. Mindketten bólintottunk.- Rokonok maguk?- Közeli ismerősök - mondtam és ebben a pillanatban történt először, hogy torkom elszorult. Még kérdezett valamit a fürkészőszemű, bajuszos rendőr, aztán csend lett. Röviddel ezután lépések zaja hallatszott lentről. Kulcscsomóval kezében idős férfi lihegve szuszogott, miközben az utolsó lépcsőket felfelé megtette. Háta mögött egy újabb, fiatal rendőr. A kulcsos csak éppen lehajolt, máris résre nyílt az ajtó. Aztán hátrahőkölt. Csak később sejlett fel bennem, miért. A lépcsőház e kis terébe, valami orrfacsaróan átható, számomra ismeretlen szag kezdett terjengem. A két rendőr tudta mit jelent ez. Egyikük felém fordult, halkan mondta:- Várjanak. Amikor a külső ajtót teljesen feltárták, belülről halk zeneszó hallatszott. Egy pillanatra megálltak. A bajuszos bekiabált.- Halló! Van itt valaki? Pillanatnyi csend után tovább léptek. Minden ajtónyitásnál ugyanez a rituálé. Amikor a folyosó végén az utolsó ajtót is kinyitották, hangjuk elakadt. Itt a lépcsőházban egyszerre sötét lett. A gyenge fényben Jutka keresni kezdte a kapcsolót. Véletlenül a szemközti lakásba csengetett. Az ajtón lévő kis ablakban a már ismert fiatalember feje jelent meg. Megmutatta hol a villanykapcsoló, de amikor látta, hogy Norbert ajtaja nyitva, kint állva maradt. Az egyik rendőr jött most kifelé. Én háttal 28
