Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 12. szám - Mohácsi János: Egy kalandos élet - Határ Győző Életút köteteiről
műve, amit ne olvasott volna el. Kívülről tudta verseit. Hosszú utat kellett bejárnia, amíg túljutott Nietzsche rajongásán, de sohasem szabadult meg igazán Nietzsché- től. Életművét olvasva itt is ott is feltűnik Nietzsche szóhasználata. A hermeneutika egyik modernkori úttörőjét Schleiermachert ködevőnek, az „aufklaerista” Christian Wolffot száraznak, beporosodottnak, viszont Hamannt észak mágusának nevezte. Elismerően emlékezett meg Eduard Hartmannról, a „tudatalatti” fogalmának megalkotójáról. Kiemelte Nicolai Hartmannt, a jeles ontológust, mivel számára is e terület volt a legkedvesebb. Heideggert csak úgy aposztrofálja, mint „aki a maga anyanyelvének beépített idiotizmusaira alapozza bölcseletét”.18 Elítélően szólt Pascal fogadásáról is, akit filozófushoz méltatlan pragmatizmussal vádolt.19 A modern nyelvelmélet egyik nagy alakjával, Chomskival így vitatkozik: „Nem osztom Chomsky elméletét, hogy akármilyen nyelven beszél az ember, a nyelv fenntartott idegpályái azonosak és minden nyelv számára eleve adva vannak.”20 A magyar irodalom hivatalos kurzusát provinciálisnak tartotta: „Ne felejtsd el, - mondta Kabdebó Lórántnak - hogy... Babits, Kosztolányi, Szabó Lőrinc - anyagilag igen küszködve, az ár ellen, a hivatalos irodalom ellenében éltek” és „ez az aulikus irodalom hihetetlenül provinciális volt annak, akinek - Balzac és Stendhal után - Jules Romain, Giraudoux, Roger Martin Du Card, André Gide, Jouhandeau, Céline, Carco” volt a mindennapos tápláléka”.21 A három kötetben jelentős helyet foglalnak el Határnak művész kortársairól szóló történetei, a rájuk tett megjegyzései, sokszor éles kritikái. Az Életút, az esetek többségében, nem az irodalomtörténetek kanonizált alakjait rajzolja elénk, hanem azokat Határ személyes élményeinek kontextusába állítva. Művész kortársainak jellemzése során egyértelművé válik, kivel szimpatizált, kivel nem. Alig akadt olyan személyiség, akire ne tett volna csípős megjegyzést, akiről kizárólag pozitív véleménnyel lett volna. Rácz Aladár, Füst Milán, Jászi Oszkár, Weöres Sándor, Vas István, Illyés Gyula, Cs. Szabó László, Pilinszky, Hamvas Béla, Szentkuthy Miklós, és az Újholdasok például többnyire pozitív kontextusban fordulnak elő. De jól érezhető, hogy nem tudott megbocsátani Gerő Ernőnek, aki miatt kiesett az irodalomból22, Király Istvánnak a Csillagban megjelent Heliáne-kritikája miatt, ami végül könyve bezúzásához vezetett. De Illyésnek sem, akire rábízta az Őrző könyve kéziratát, és aki emiatt durván rátámadt, majd Határnak életének veszélyeztetését rótta fel.23 Cs. Szabó Lászlónak sem, aki saját kötetének elkészülte érdekében - állítólag hazugság árán - Határ amerikai kőrútjára nyomdába küldött könyveinek munkálatait állíttatta le24, Major Tamásnak sem, akit egyszerűen a Major Tamás-féle pártmaffia vezetőjének aposztrofált, aki megakadályozta darabjainak színre vitelét.25 Verseivel kilincselve nem felejtette el elmesélni az „Új hang” szerkesztőségében, 1956-ban a kétperces beszélgetését Csoóri Sándorral, akit idéz is: „- Határ elftárs! Mik ezek? Hát versek ezek? Vegye tudomásul, Határ elftárs, hogy ezek nem versek. Ezt én mondom, elftárs, aki Kuczka Péter költészetén nevelkedtem.”26 Határ köteteinek befejező részét is mindig alaposan kidolgozza. Az Életút esetében is így van ez. A Kabdebó Lóránttal folytatott dialógust egy episztola formájú Haragos epilógus, majd egy vers zárja. A függelékben Kabdebónak Határ feleségével folytatott rövid beszélgetése és Határ életéből, kéziratairól készült fényképek találhatók. A Haragos epilógus kedélyes hangvételű, évődő stílusú szöveg, ahol Határ - szokásához 13
