Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 11. szám - Faludi Ádám: Melák nője

Hetente többször is találkoztunk, leültem mellé, hoztam pár sört, szendvicseket, meg legtöbbször tökmagot. Néztük, hogyan hordják el apránként a szabadtéri szín­pad tégláit és más darabjait a gátlásoktól nem szenvedő ismeretlen tettesek, aztán általában közös elhatározással rátörtük az ajtót a memóriánkra. Mi lehet azokban a raktárakban ott a zárt ajtók mögött? Negyven láda lezsírozott magnószalag? Utak? Tévedések, amelyek jó döntéssé értek mostanra? Összehasonlító és részletgazdagító gyakorlatokat tartottunk. Ezt mindenki meg­próbálja, ha már kellő idő telt el ahhoz, hogy nagyjából teljesen megváltozzon min­den a környezetében. Ha mondjuk pár évtizede nem járt volna azon a vidéken, ahol dicsőségének teljes fénye ragyogott rá egykoron, nem is találna el az utcákon, a bol­tokról, italmérésekről, emberekről nem is beszélve. Úgyhogy mindössze egybeve­tettük, egymáshoz mértük a változásokat, olykor minősítettük, legtöbbször a szar jelzővel. Merthogy szarul éreztük magunkat lépten-nyomon. Hiába volt meg min­denem, nem hiszem, hogy különb közérzet jutott volna nekem, mint Szigfridnek. Nosztalgiáról szó sem volt, csak összerakó játékról. És a föld nevű bolygó, meg a szabadtéri színpad közé hamarosan odakerülő egyenlőség jelről. Eltörött dallamról, makacs ismétlődésekről, amelyek csak tágultak és elleptek mindent, de nem halad­tak semerre sem. Többször megesett, hogy egy szőke (a kora után ítélve nyilván festett) nő gyalo­golt végig a padunk előtti gyalogjárón, kezében vászontáskával. Ment egyenletes tempóban keresztül a parkon, a bezárt Halászkert vendéglő mellett a házak szélében kanyargó mellékútra. Néhol elővillant, amit a teste már rejtegetett. Egy szőke lány arca és alakja de­rengett fel előttünk, ahogyan jobban megfigyeltük, egy lányé olyan helyszínről, ahol mindketten, azaz mindhárman megfordulhattunk. Egy szőke lány tekintete, vala­honnan. jellegzetes arcvonások, fejtartás, mozdulat. Bizonyára már többször elment előttünk, talán tízszer, lehet, hogy százszor is, mire észrevettük. A felismerésünket követő, nagyjából nyolcadik alkalom táján egyeztettünk: - Ismerős valahonnan. Olyan, mint a Peternák nője volt. A Méláké. Mélák a hosszúra nőtt szakmunkás, oldalra fésült barna hajjal, fekete szemmel, állandósult mosollyal és jó kedéllyel kiintett az egyik díszbokorból, aztán visszabújt az emlékezetünkbe. A Kuplung zenekart igyekeztünk infúzióra kötve életben tartani akkoriban egy ifjúsági klubban, ennek a zenekarnak volt a gitárosa a Mélák. A Peternák Gyuri. Egyik kutyáját Kuplungnak, a másikat Féknek hívták. Innen a név. A zenekari infú­zió meg azt jelentette, hogy felszerelés nem lévén a kultúrotthonban, Videoton hangfalakból, kölcsön erősítőkkel -pár elpusztíthatatlan Regent (NDK) segítségével - kellett a próbákra és a heti klub-estekre életre kelteni a Kuplung nevezetű házi együttest. A forrasztópáka játszotta ezeken az újraélesztési kísérletekben a főszere­pet. Az összes szólót, látványos akkordváltást és lúdbőröztető riffet. Mindennek dacára a négy menetet minden héten lenyomta a Kuplung anélkül, hogy ismételte volna bármelyik számot is. Az igaz, hogy Ideges - az orgonista - a Zsötem (!) hangjaiból akár húsz perces parafrázisokat is ki tudott kerekíteni, de nem bánta senki, mert a színpad előtti homály ettől egyetlen sötét, ringatózó testté vál­tozott, és hát valójában a táncestek egyik célja ez volt. Eggyé válni, ahányszor csak lehetőség adódik rá. Általános nyáladzások, mondta erre Mélák. 80

Next

/
Oldalképek
Tartalom