Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 11. szám - M. Lezsák Gabriella: László Gyula életműve egy évforduló apropóján
tem bölcsészdoktori oklevélének megszerzése (1935) után a Magyar Nemzeti Múzeum segédőre lett, itt érte 1940 őszén a felkérés a kolozsvári egyetem régészeti tanszékének nyilvános rendes tanári állásának betöltésére. A képzőművészeti végzettséggel is rendelkező fiatal tudós nagy ambíciókkal utazott Erdélybe, ahol nézeteire az 1940-es évek elején csúcspontra jutott magyar népi mozgalom mellett döntően hatott a kolozsvári tudományos közeg: Posta Béla (1862-1919) régészeti iskolájának szellemisége, a néprajzos kollégákkal való szoros baráti viszony, és a magyar tudományos intézetek: az egyetem, de főként az Erdélyi Tudományos Intézet inspiráló légköre. TUDOMÁNYOS ÉLET KOLOZSVÁRON A VISSZATÉRT ÉSZAK-ERDÉLY ALATTI IDŐSZAKBAN Kolozsvár az erdélyi magyarság életében évszázadokon át központi szerepet töltött be és talán a hely szellemének is köszönhető, hogy a „kincses” város több kiváló személyiséget is adott a magyar hazának. Olyan írókat, költőket, tudósokat és művészeket, akik az egyetemes magyar kultúrát ápolva annak hírét nemcsak itthon, hanem a nagyvilágban is öregbítették. A Trianon utáni impériumváltással azonban a helyzet válságosra fordult. „Alig volt a kisebbségi sorsban a magasabb nemzeti műveltség szempontjából az erdélyi művelődéspolitikának súlyosabb, kilátástalanabb kérdése, mint az erdélyi tudomány ügye (...) A magyar uralom megszűntével az új uralom rövidesen végzett a tudósképzés szerveivel, az erdélyi magyar oktatásügy felsőbb intézményeivel (...) Ennek következtében a kolozsvári magyar egyetemnek csaknem minden tanára és jórészt egész segéd-tanszemélyzete rövidesen a csonka-hazába vándorolt. Csak az erdélyi tudomány néhány régi, önzetlen, szerény munkása maradt itt az örökös zaklatás és bizonytalanság közepette addig, míg helyzete tűrhetetlenné nem vált, vagy míg két évtized után a csüggedező reménykedésből valóság nem lett.”71940. augusztus 30- án, a 11. bécsi döntést követően Észak-Erdély visszacsatolása után a magyar közigazgatás helyreállításával egyidejűleg megindult a tudományos élet újjászervezése is. Az erdélyi tudománypolitika három nagy intézményre, az Erdélyi Múzeum Egyesületre (EME), a Szegedről repatriált egyetemre és az újonnan létesített Erdélyi Tudományos Intézetre (ET1) számíthatott. A magyar kormány tudománypolitikájának elsődleges célja Erdély szellemi visszahódítása volt és ennek egyik fontos alapköve a történettudomány és a népvándorlás kori régészet lett. A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem mellett ebben a feladatban óriási szerep hárult az Erdélyi Tudományos Intézetre,8 amely a világháború lezárásáig a „tudományos életben eddig nem tapasztalt gazdag anyagi eszközökkel és hatalmas apparátussal” működött.9 Az intézet legfőbb feladata az 1920 után „erősen visszaesett erdélyi magyar társadalom- tudományi kutatások pótlása”, illetve az újabb - főként magyar népiségtörténeti - munkák irányítása volt.10 A kormányzat a kutatásoktól a trianoni döntéssel megtépázott magyarság öntudatának erősödését is remélte.11 Az ÉTI tudományos kutatáson túli célját a legérzékletesebben Mikecs László néprajzkutató, az intézet fiatal munkatársa fogalmazta meg. „Ha megérti az ET1, hogy neve ugyanazt jelentheti a magyarság tudományában, mint Bartóké meg Kodályé a zenéjében, népi íróinké az irodalmában, szerepét és jelentőségét tökéletesen felfogta, s rajta áll, hogy Bartókkal, Kodállyal 58
