Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 11. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 21.)

Még számos helytörténeti büszkeségről tájékoztattak, de azokat már csak akkor tudtam emlékezetembe vésni, amikor egy baráti pohár és részemről is előadott pohárköszöntő után elindultunk a tolmácsnővel, hogy a jelzett díszebéd előtt gyalogszerrel közlekedve, testközelből is megismerjük a várost, és ő sorolta még elő, hogy hét katolikus templom, egy örmény és egy metodista imaház, valamint egy mecset is van a városban.

S a véletlen hatalmas rendezőerejének jóvoltából azt is megtudtam tőle, hogy a török időkben, - még, vagy már /?/ - 1866-ban nyílt meg az első bolgár vasúti sínpálya, amely Várnát kötötte össze Rusze-val.

Amikor ezt a tájékoztatást adta, éppen áthaladtunk az állomás épületén, be, a túloldalra, a peronra, a vasúti járművek özönének látványához.

Tetszőlegesen eldönthetőnek ajánlottam, hogy bukdácsol-e velem tovább a hölgy, mert én kelekótya lendülettel, mindenáron törtetni-csörtetni akartam a sínek között.

Jött, és közben előadtam neki, hogy ez a sínvilág a gyerekkoromat idézi, mert éppen ilyen tolatópályákkal, mozdonyfordítókkal, tehervagonokkal teli pályaudvara van Püspökladánynak, és óriási színpada volt gyerekkorom valóságának, meg képzeletjátékainak az a világ.

Megannyi kép tolult emlékezetembe abból az időből, amikor leghívebb barátommal, Varga Gyuszival barangoltunk a vasútállomás környékének rengetegében.

Adódott, hogy pénzért dolgoztunk, gyomláltuk a gazt a sínek mentén, a zúzalék kövek közül, máskor jóval nagyobb fizetségért homokot, oltatlan meszet lapátoltunk a vagonokból, de utóbbira csak akkor volt igény, ha nem akadt nálunk alkalmasabb munkaerő. Nem is nagyon tolakodtunk sem ilyen, sem olyan pályaudvari tennivalókért, leginkább csak a folyton változó Semmi gyönyörűségének hódolva ődöngtünk az állomáson és környékén.

Akkoriban persze nem jutott volna eszembe, de későbben visszagondolva, úgy hiszem, hogy falusi létezésünk szürke állandósága színesedett városias légkörűvé, amikor az állomáson és környékén kószáltunk. A másságot élveztük, anélkül, hogy tudtuk volna. Térült-fordult a sok átutazó, megbámulni való idegen s még a helybeli utazóközönség is mássá lett korábbi önmagához képest, ha jegyet váltott a pénztárnál és bőröndöket cipelt. A vasút szolgálatában álló emberek túlnyomó többsége helybeli parasztból alakult szerencsésebb életűvé, kalauzzá, bakterré, váltókezelővé, akármilyen rangú és beosztású alkalmazottá, de havi fizetést kaptak, garantáltan nyugdíjat remélhettek s a néha mégannyira nehéz, veszélyes, felelősségteljes tennivalóktól terhelten is könnyebb napokat éltek, mint a határban gürcölő parasztok, akikkel tegnap még azonosak voltak, de a vasútnál mássá lettek s ennek az érzése is áradt a környezetükben. Őket a falusi lét fölé emelte a vasúti üzem, Gyuszi meg én pedig boldogan merítkeztünk - legalább alkalmilag - ebbe az emelt üzemű létbe.

A háború éveiben, főként pedig 1942 és 1945 között hatalmasra duzzadt a püspökladányi vasútállomás forgalma. Eleve is háromfelé irányult a személyi és teherszállítás. Itt ágaztak el a sínek Budapest felől jövet Debrecenbe és Nagyváradnak. És most itt haladtak el az orosz frontra tartó, vagy onnan érkező szerelvények német katonákkal és vagonokra szerelt ágyúikkal, tankjaikkal.

Ezek a szerelvények nem csak átvonultak, de olykor napokig időztek az állomás körüli tolató vágányokon. Tilalom alá esett ugyan, hogy civilek mászkáljanak a va47