Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 11. szám - Csikós Attila: A napon sütkérező hal (regényrészletek)
az olyan agyakra, amilyen te vagy, akik szavakat adnak a gondolatnak, a nemes ügyek mellé odatesznek jó és markáns ötleteket, érted? Zengő értette. De forgott benne a világ. Még mindig nem tudta, hogyan lesz Csilla után. Megpróbált megkapaszkodni valamiben, ezért egyezett bele ebbe a találkozóba is. Hátha kirántja valami. Valamit csinálni akart. Most egyébként is „alakulnak” a dolgok. Benne kell lenni a közepében. Ezért jött ide. Tele tetterővel. De most valahogy nem volt mit mondania. Kóbor folytatta. Előadta, hogy a világtörténelemben most először nem nonszensz marha sok pénzt keresni úgy, hogy abból a köz is profitál. Mert, mint mondta, tele vagyunk pompás elképzelésekkel, jönnek az „új arcok a jobbítás reményével”, s a programok mögött már most ott állnak a tőkeerős vállalkozók. Egy konkrétumot is említett, Zengő később már nem emlékezett rá, hogy alapítvány volt-e vagy párt az a tehetséges szervezet, aminek a kampányát kellett volna összerakniuk, de azt még két évtized elteltével sem felejtette el, hogy mielőtt a nevét kimondta, Kóbor odahajolt hozzá, és úgy suttogta a fülébe, és azt is hozzátette, hogy „igen komoly kapcsolatok működnek a háttérben”, majd diadalmas vigyorral kiegyenesedett, és széttárta karjait, mint egy illuzionista a mutatvány után. Megmerítkezünk kicsit, rikoltozta Kóbor, és újra pörgetett. Kinek rossz az? Te is itt lógsz már évek óta. Kiadói honorokból, meg a folyóiratos fizetésedből élsz, aztán mire jutsz? Na jó, én nem mondom, hogy el kell szállni, csak azért, mert bejött a szabad piac, de mért ne kereshetnél te is abból egy keveset, egy kicsivel többet, amit jól csinálsz? Csak más gazdagodjon? Én tudom, hadarta tovább, és neked is megsúgom, ennek a kényelmes szerkesztőségi szarnak, amiben elvacakoltunk, vége. Viszik a folyóiratokat, a kiadókat, ma még bemész, de holnap jön egy ügyvéd kis aktatáskával, és holnap után káefté az egész, az egész Lapkiadó meg a hírlaposok, mindet hazaviszik abban az aktatáskában, neked meg marad az irodalmi díjad, ami egy ruppót nem ér. Legalább tegyünk ellene valamit, hát nem? Végre elvesztett mindent, és ő is odahúzott egy széket Zengő mellé, majd leült. Előre nem fizetnek, de ha leadtuk, vastagon. A hangjában semmi nyoma nem volt a bánatnak, hogy elvesztette Zengő százasát. Mit szólsz? Zengő nem szólt semmit, csak kiitta a második Unikumot. Valami baj van, zökkent ki a lendületből Kóbor. Érdeklődött kicsit. Csillára gondoltam, felelte Zengő. Mostanában gyakran eszembe jut. Felállt és elindult a pult felé. Mert, mi van, kiabált utána Kóbor, és zavartan végigsimított az arcán. Elhagyott, nem tudtad? Zengő kért még két Unikumot. Még szilveszter előtt. Gondolom elege lett. Nem mondod?! Kóbor felállt, és Zengő után sietett. Amikor beérte, intett Gizinek, hogy csapjon a számlához még egy italt a számára is, majd megveregette Zengő vállát. Sajnálom! Mondta, hogy miért? Nem, felelte Zengő. Gondolom, elege lett, bólogatott Kóbor is. Megint krákogott a cigitől. De ugye botrányt nem csinált, kérdezte aztán. Nem, felelte Zengő. Azt nem. Csak azt mondta, áruló vagyok. Fogalmam sincs, hogy mit értett ez alatt. Kóbor hallgatott. És Alma..., kérdezte kisvártatva, és hátrébb lépett, hogy Zengő arcába nézhessen végre. Alma megvan, mondta Zengő kimérten, mért érdekel? Kóbor zavartan el30
