Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 11. szám - Miskolczy Ambrus: Emil Cioran útja a gyermekkori paradicsomból "A kétségbeesés csúcsai" felé

monográfusa viszont gazdag helyi mesevilágról adott számot. „Sok csodálatosat regélő históriában sem szűkölködnek a resinárok. Regéik javarész földalatti fényes palotákról, a tünderies »Feji frum ősi« és »Ilene Cosinzene«-kről emlékeznek s rendesen szép erkölcsi tanulságot rejtenek. Legszebb regéi az ottani várromhoz fűződnek, mely romról semmi biztosat nem tudunk. Ahol azonban a történelem fénye nem világít, ahol minden elhallgat, ott a tündérrege, a csevegő hagyomány jelenik meg, hogy a költészet bűbáját csatolja e titokszerű romokhoz és mítoszi varázzsal övezze körül a múltnak emléktöredékeit. A rege szerint a várat óriás építette. A vár elkészülte után a szépségtől ragyogó tündér, az óriás leánya egy szép napon lelépett a völgybe, hogy az alanti világban egy kicsit széttekintsen. Egyetlen lépéssel leért a »Fäntänelele« nevű helyre, ahol szoknyájáváal elfogta a »Valea Cälugärilor« egész vizét és lábával annyira benyomta a sziklát, hogy ott nyomdoka máig is látható. A völgyben szántóvetőket talált, akiket ekéstől, barmostól kötényébe rakott és mint valami ritka játékszereket felvitt atyja várába. Ez azonban bölcs tanáccsal utasítá vissza rendeltetésük helyére, mondva: »Vidd vissza leányom ezeket, mert naggyá fognak válni ezek a törpék is, kíméld őket, mert haragjukkal fognak majd fizetni nekünk!«,,

A másik rege szerint két óriás várat akar építeni, az egyik kisdisznódi, a másik a resinári hegyen. A resinári átszól a kisdisznódihoz, „hogy sok-e még az építeni valója: »Igenis - szól ez - van még, de remélem, hogy Isten segedelmével majd befejezem az építést holnapig.« »Minek is nekem Isten segedelme« - kérkedik a resinári, »anélkül is készen kell lennie kezem művének holnapig!« A büszke felfuvalkodott alig mondta ki ezeket a káromló szavakat, iszonyú villámlás és dörgés hallatszott és vára kártyavárként összedőlt.”42

Az öreg Cioran viszont arról számolt be szívesen, hogy a temető hatott rá. „Barátja” volt a sírásó, aki adott neki egy-egy koponyát, hadd futballozzon vele kedvére. Ez a halálélmény meghatározta létélményét. 1986-ban úgy vélte, hogy ezek „a temető melletti évek biztos hatottak tudatalattimra. A halállal való eme közvetlen kapcsolat tudat alatt hatott”43 - aforisztikusan fogalmazva, kb. 30 év múltával ilyenformán: „Gyermekkoromban pajtásaimmal azon szórakoztunk, hogy elnézzük munka közben a sírásókat. Néha szereztünk egy koponyát, rugdostuk, mint a futball-labdát. Tiszta öröm volt, nem csorbították gyászos gondolatok. // Hosszú évekig papok közt éltem, akik ezerszer és ezerszer adták föl az utolsó kenetet, de eggyel se találkoztam, aki félt volna a haláltól. Csak később értettem meg, hogy egyetlen holttest szolgálhat valamelyest tanulsággal: az, amely bennünk készülődik.”44

Lelkesen emlékezett még arra is, hogy a pásztorokkal barátkozott szívesen. Tetszett neki az életük. „Másik világot képviseltek, a civilizáción túlit. Senki Földjén éltek, vidáman, mintha minden nap ünnep lett volna. Az emberiség kezdete nem is lehetett olyan rossz dolog.”45 Később az idősen emlékező Cioran kis vademberként konstruálta meg a hajdani gyermeket, „vadállatként éltem” - mondta, és ezzel alighanem tudatosan rájátszott „a jó vadember” immár két évszázados francia mítoszára.46 És gyermekkoráról szólva még olyanokat mondott: „Alapjában véve az egyetlen valóságos világ a primitív világ, ahol minden lehetséges, és semmit sem aktualizálnak.”47

Csakhogy a civilizáció is jelen volt Resináron. Haan Lajos békéscsabai evangélikus lelkész 1879-ben felkereste Miron Roman görögkeleti ortodox érseket Nagysze9