Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 10. szám - Weiss András: A kezdet (IV. rész)

tott ajtót, és bejelentett a „méltóságos úrnak”. Hegedűs Zoltán, egy fiatal, azóta nagyjából elfelejtett költő, rendkívül kedves volt és további kapcsolatokhoz segített. Hegedűs Gézával, aki valamelyik belvárosi kávéházban irodalmi cerkl-t tartott fel, több ízben is találkoztam. Ő minden pillanatot felhasznált, hogy mindenkit, aki a cerkl ülésén részt vett, tanítson, az életre, az irodalomra, egyszóval mindenre, amiről éppen szó esett. A kultuszminisztériumban Bóka László szociáldemokrata államtitkár volt az önképzőköri ügyek illetékese, vele gyakran beszéltem az önképzőkörök munkájának gazdagításáról, jóindulatúan támogatott. András László, fiatal költő, az Opera Kávéházban oktatott, hogy hogyan kell dalszövegeket írni, ő akkoriban fölég abból élt. Megtanultam tehát, hogy mi az mik a vakszövegek, értelmetlen szövegek, amik csak hangzásukban a dalhoz illenek. Rónai Mihály András, akit egy ízben a lakásán kerestem fel fölég a felesége miatt maradt meg az emlékezetemben, aki egy rendkívülien csinos festőnő volt! Rónai arról mesélt, hogy Svédországban a király is benne van a telefonkönyvben; úgy hogy foglalkozása: király. Néhány nappal a Rónaival való találkozásom után a Svéd király-történet megjelent a Haladás című hetilapban, Füsi József Benvenuto Celliniről mesélt, nem sokkal ezután pedig megjelent egy könyve Celliniről. Megtanultam, hogy ezek az író emberek, mindig csak arról beszélnek, amiről éppen írnak. Barabás Tibort az írószövetségben ismertem meg, annak volt a főtitkára. A bakira is emlékszem, amit vele szemben elkövettem, a „Máglyák Velencéjét” dicsértem, noha Barabás művének címe a „Máglyák Firenzében” címet viselte. Megbocsátotta. Barabásról később még szó lesz.

Aztán, amikor az első konferencián, aminek célja éppen egy ilyen szervnek a létrehozása lett volna, egészen mások ültek a pódiumon. Csatáry Dánielre és Kézdi Verára emlékezem. Akkor már ezt a dolgot a pártok vették a kezükbe.

Legintenzívebb kapcsolatom Füst Milánnal volt. Ő vele Komlós Aladár hozott össze. Ez úgy adódott, hogy Komlós magyar tanár volt az Eötvös gimnáziumban, ugyan engem nem tanított, de az önképzőkörbe, ahol én voltam az elnök, bejárt. Egy ízben megkérdezte, hogy lenne-e kedvem, valami pénzt keresni. Természetesen volt. Füst Milán, mondta Komlós, keres valakit, aki új könyvének kefelevonatát nyomdahibára ellenőrzi. Tehát felkerestem Füst Milánt, Párizsi utcai lakásán. Az első látogatásomra nem emlékezem, de az utána következő számtalanra inkább. Azt hiszem hetente kétszer jártam fel hozzá és korrigáltam a kefelenyomatokat, nemcsak nyomdahibára, hanem, az esetleg kihagyott, vagy duplán nyomtatott sorokra, ami Füst Milánnak különösen fontos volt. Ennél a munkánál több időt vett igénybe „Milán bácsi” pedagógiai igyekezete. Részletekre nem emlékezem, de ezek az órák valahogyan lerakodtak abban, ami én vagyok. Milán bácsi pedagógiájában mindig volt egy nagy adag színésziesség is, gyakran el is érzékenyedéit, amikor úgy érezte, hogy azzal érősebb benyomást kelt. Persze mindebben volt sok hiúság is, de tudom, hogy a lényeg a nevelni akaráson volt. A „szárnyas szavakra” emlékezem, amik, ha az ember megtalálja okét, már mintegy maguktól viszik tovább a művet (persze erről a „Látomás és indulat” című esztétikájában, amit korrigáltam, is ír, de miért lett volna Milán bácsi kivétel, ő is mint minden író, abban élt, amit éppen írt). Lakószobáját, ahol én korrigáltam és ő nevelt (ezt csak így nevezhetem) egy tolóajtó választotta el egy másik helységtől, amit ha kinyitottak, a szoba másfélszeresére nőtt. Néha ezt az ajtót széttolva megjelent Milán bácsi felesége is, mint hágár öregasz79