Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 10. szám - Weiss András: A kezdet (IV. rész)
győződésemmé vált, hogy a kommunisták jót akarnak, nem hülyék és nem terroristák, mint a Lenin-fiúk. Persze, hozzá kell tennem, hogy amennyiben Karcsi véletlenül nem kommunista, hanem mohamedán lett volna, valószínűleg az iszlám helyességéről győződtem volna meg. De nem csak Karcsi, hanem az egész 19-es szoba, emberi és szeretetteljes volt. Hozzájárult az ilyen irányú meggyőződésemhez, hogy visszatekintve az elmúlt életemre, utólag fel voltam háborodva a társadalmi igazságtalanságokkal szembeni érzéketlenségem miatt. De nem csak kommunisták voltak Dachauban. Emlékezem egy kisgazda politikusra, Glück Mihálynak hívták, aki szintén velünk volt, persze nem a kommunista kollektívában. Borsa Mihály néven államtitkár lett 1946-ban. Aztán valamelyik másik lágerből hozzánk csatlakozott Szegedi Maszák Aladár is, aki a hazautazásig néhány napot a mi 19-es szobánkban lakozott. Szegedy Maszák Aladár, jelentős németellenes politikus volt, ha jól emlékezem már a háború előtt a külügyminiszterrumban dolgozott. A háború után washingtoni követ volt. Németellenessége miatt a németek őrizetbe vették és Németországba hurcolták. Mindnyájan haza akartunk térni, olyan hamar, amennyire csak lehetett. Több ízben megfordult nálunk egy cionista csoport, Palesztinába toboroztak. Nem emlékezem, hogy sikerük lett volna. A körözött túlélő listákban megtaláltam Szende Gyuri barátomat. Nem messze Dachautól, a Feldafingi lágerban volt. Kalandos módon, részben vasúti ütközőn átutaztam Feldafingba és meglátogattam. Elhatároztuk, hogy első lehetőséggel együtt fogunk hazautazni. Alakítottunk valamifajta fogoly bizottságot. Ennek a feje Pollner János volt. Ő tárgyalt az ottani amerikai parancsnokkal a hazatelepítésről. Egy ízben ezekre a tárgyalásokra elkísérte Dorn Tibor, mert ő, szemben Pollnerral, jól beszélt angolul. A baj csak ott volt, hogy majdnem mindnyájan vagy német, vagy néha, levetett, amerikai egyenruhadarabokban jártunk. Dorn viszont szeretett volna „civilnek” kinézni. Csak nekem volt egy alkalmas nadrágom, amit valahol valamiért cserébe szereztem, így aztán Dorn az én nadrágomban ment tárgyalni. Hosszú ideig ezek a tárgyalások eredménytelenek voltak, de aztán egyszerre csak úgy nézett ki, hogy kapunk egy vonatot a hazatérésre. A tárgyalások ideje alatt is folytattuk portyázásainkat a környéken. Egy ilyen alkalommal, ha jól emlékezem Freisingben összeakadtunk Nagybaconi Nagy Vilmossal, akit a felszabadításig a németek ott tartottak őrizetben. Nagybaconi Nagy Vilmos 1942-43-ban honvédelmi miniszter volt, németellenes, humánus ember, akinek éppen ezért 1943-ban le is kellett mondania. A német megszállás után a németek őrizetbe vették és Németországba szállították. Nagybaconi szintén haza akart térni, megbeszéltük, hogy amennyiben valóban kapunk vonatot, velünk jön. Aztán tényleg volt vonat, persze marhavagonok, de ez senkit sem zavart. Szeptember végén, október elején indultunk. Addigra elhoztam Szende Gyurit Felda- fingból és Nagybaconi is átjött Freisingből. Érdekes, de egyáltalán nem emlékezem, hogy mennyien lehettünk a vonaton. Ezzel szemben pontosan emlékezem Nagybaconi bocskai sujtásos irhabundájára. Az út lngolstadton és Regensburgon keresztül vezetett, aztán egy ideiglenes hídszerűségen haladtunk át a Dunán. A híd a lebombázott híd pillérein nem sokkal többől, mint a sínekből állt. A vagon ajtajában ülve, majdnem hogy a Dunába lógathattuk a lábunkat. 75
