Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 10. szám - Weiss András: A kezdet (IV. rész)

tatott munkásságom befejezése, mert miközben én még a kórházbarakkban feküdtem, kitört a kiütéses tífusz és a láger karantén alá került. Többet nem jártunk dolgozni. A fagyás mind a két lábamon rendbe jött.

A tífusz kitörése után minden megváltozott. SS-t a táborban a drótkerítésen belül már nem lehetett látni, az ellátás majdnem nullára csökkent, tönkrement felsőruhát nem pótolhattunk, alsóneműt pedig csak papírból.

1945. január vége felé lehetett, Kaufering 4 Lágerban voltunk, a tífusz már tombolt, de engem még nem kapott el. Még tűrhető, járóképes állapotban lehettem, megjelent a barakkunkban W. Doktor (a keresztneve nem jut eszembe), szombat- helyi orvos és elmondta, hogy neki már volt tífusza, és a németek őt kiemelték, és vele kísérleteznek a tífusz leküzdésében. A barakkját rendbe hozták, fürdőszobát építettek hozzá, és rendes ellátást kap. Meghívott, hogy látogassuk meg. W. Doktort otthonról nem ismertem, de úgy emlékezem, hogy orvos körökben nem örvendett különösen jó hírnek (ami persze a foglalkozásokon belüli acsarkodások eredménye is lehetett). Az adott körülmények között persze ez a történet abszurdum volt, hiszen a németek semmit nem tettek, hogy a járvány terjedését korlátozzák, vagy persze azért meg végleg semmit, hogy gyógyítsanak. Sőt a környező lágerokból a gyengélkedőket, nem csak a tífuszosokat hozzánk hozták meghalni. Egy bizonyos gázkamra pótlékok lettünk. Naponta a láger létszámának, becslésem szerint, 5 százaléka meghalt. De, ez a furcsa, azt hiszem bizonyos kétellyel, de elhittük, amit W. mesélt. Jellemző az egész szituáció abszurditására és irracionalitására, hogy W. története nem volt kizárva. Néhány nappal a látogatása után elmentem megnézni W. barakkját. Addigra meghalt. Persze az egész történet lázfantázia volt.

A láger hermetikusan le volt zárva, csak új tífuszosokat hoztak a többi környező lágerból hozzánk meghalni, és a hullákat vitték el. Egy pár hétig „Stubendienst” voltam a Kaufering 4-es lágerban, ami tulajdonképpen barakkparancsnokságot jelentett egy 50 személyes barakkban. Amikor ezt a „pozíciót” kaptam, akkor már kitört a kiütéses tífusz a lágerban, és a barokkomban naponta 2-3 halott volt. Ezeket le kellett vetkőztetni (a hullákról levetett ruhaneműk az élőknek jól jött), és ki kellett fektetni a barakk elé. A mellükre és a bal combjuk kifelé néző oldalára tintaceruzával rá kellett írni a számukat. A tintaceruza nem ír száraz bőrre, így meg kell a bőrt nyá- lazni és akkor ráírni. Hát megnyálaztam a tenyeremet, azzal megnyálaztam a hulla combot, írtam rá, aztán újra nyálaztam ugyanazt a tenyeremet, rá a mellre, stb. Mindezt leírom, és egyáltalán nem érint. A stubendienstség rövid ideig tartott, mert aztán én is megkaptam a tífuszt, és mócsingként feküdtem, többé-kevésbé az amerikaiak bejöveteléig. Visszaszámítva az időt, gondolom a stubendienstségem úgy februárban lehetett. Akkor a lágerünkben naponta százak haltak meg (összesen kb. 3000-ből), de a környező lágerek kiütéses tífusz betegeivel állandóan feltöltötték a létszámot. így ebben a 3000-es lágerban, becslésem szerint legalább dupla annyi ember halt meg. Az egész barakk kizárólag a halál közelében lévő fekvő betegekből állt. Másról, mint ételről nem esett szó. Nekem óriási sikereim voltak a Móricz Zsig- mond „Erdélyéből” merített 20-30 fogásos vacsorák étrendjének felmondásával. A másik visszatérő téma a „szabadulás” volt.

De szó volt politikáról is. Itt hallottam először az „Egyesült Európa” álomról. Tudtuk, hogy a háború a vége felé jár és a németek elvesztik. De arról is meg voltunk győződve, hogy a németek, mielőtt felszabadulnánk, meggyilkolnak bennünket, ne64