Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 10. szám - Katona Attila: "S a langyos szélben felszárad a mult..."
Az előbbire utalva a Szabad Vasvármegye újságírója, Gábor Zsigmond azt írta: „Még ügyvédek, akik ezeknek (sic!, ti. háborús bűnösök) a védelmét nemcsak hivatalból, hanem meggyőződésből, az igazság tudatában látják el és vannak népbírák, akik csűrik csavarják az ügyet, húzzák halasztják a demokráciánk dicsőségére az akasztófa helyett. ”13 Egyben követelte a bujdosó Lingauer Albin elfogását, és Fördős Kálmán, valamint Palkó István példás megbüntetését. (Paradox módon pár nappal később a 8 évre ítélt Palkó éppen megszökött a szombathelyi kórházból, ahol betegsége miatt kezelték.)14 Az antiszemitizmus felszínre törése talán még félelmetesebbnek tűnt, mert mindenki érezte, hogy izzik a hamu alatt a parázs. A kibeszéletlen probléma, ami csak egy-egy elszólásban tört, törhetett felszínre a későbbiekben is. A ritka pillanatok egyike, amikor Vályi Manó fia, Gábor ragadott tollat egykori iskolatársának, Szász Ernőnek címezve nyilvános levelét. Az írásból érezhető a kimondatlan konszenzus, amiben a helyi zsidóság gondolkodott az antiszemitizmus kérdéséről a második világháború után. Képesek vagyunk felejteni, ha többé ez az ügy nem kerül terítékre. „Nem tartozom, azok közé, akik előítéletszerű bosszúvággyal néznek rád, vagy bárki mérges, sőt a megbékélés érdekében hajlandó vagyok mindent elfelejteni, ami azóta, hogy a premontrei gimnáziumot elhagytuk velünk és általunk történt. ”15 Úgy tűnik, a felejtés adhatja a múltra a legjobb gyógyírt. Bár olvasható a történet egy zsarolási kísérletnek is, ahol az egyik fél magához ragadta a tematizálást, és a másik vélt, vagy valós lépéseit, szavait képes bármikor ellene felhasználni. Mindehhez szorosan kapcsolódott egy latens állami támogatással működő aszimmetrikus emlékezetpolitika, ahol azon közösségeknek, akiknek szintén sok ártatlan áldozata volt a világháborúban (pl. a bombázások következtében), azoknak a kollektív emlékezését tiltották, csak az egyéni gyásznak adtak teret, ha adtak. Ez a helyzet inkább az irigységet, és az elkülönülést erősítette és nem a konfesszionális közösségek megértő közeledését. A következő esztendőben, 1947. június 8-án a Bercsényi utcai zsidó temetőben egy bensőséges hangulatú ünnepségen leplezték le a vasi munkaszolgálatosok emlékművét, ezzel megteremtették a másik emlékhelyet is a vasi megyeszékhelyen. Az érdeklődés a fotók alapján és részben a helyszín méretei miatt is még szerényebbnek tűnt. A szónokok személye nem módosult; Hacker Iván és Dénes Imre, bár a politika, ahogy illik, protokolláris formában megjelent.'6 A munkaszolgálatos sorsa, keserve kevésbé mozgatta meg a magyar társadalmat, a katonai veszteségek (hadifogság, kényszermunka - malenkij robot) és a tragédiák terén nekik is lett volna mondandójuk. 1947 júliusában, a gyásznapon a mártírok szellemét az egykori muszos Gábor Zsigmond, a Szabad Vasvármegye újságírója így idézte meg: „Lelketek itt bolyong, most közöttünk a szeretett városunkban és hűségtek lengi körül ezt az emlékművet. Emlékezni fogunk örökre Reátok, de azokra is, akik miatt el kellett pusztulnotok. ... Nem felejtünk, hogy az emlékezés kínjai örökre ébren tartsák a reakció elleni gyűlöletünket, fokozza harcunk erősségét a magyar demokrácia ellenségei ellen, a magyar dolgozók boldog hazájának megteremtéséért. ”17 A másik, a szociáldemokrata lap erről így írt, „három esztendeje annak a szörnyű napnak, midőn az embertelenség, a faji gyűlölet orgiáját ült ebben a városban is. Minden emberi méltóságunkból kivetkőzött egyének kegyetlenkedésükkel a borzalmas szenvedések sorozatát mérték a zsidóságra. Ebben a szadista gyűlöletben élte ki magát a fasizmus azokban az órákban, mikor már mindinkább látható volt, hogy a demokratikus népek 47
