Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 10. szám - Katona Attila: "S a langyos szélben felszárad a mult..."

Mikor a kötet versei napvilágot láttak, Heimler Jenő már elhagyta szülővárosát és a fővárosba költözött. Neki nem sikerült itt folytatni. Ha tetszik, ha nem, mégis nevéhez kapcsolódik a helyi emlékezet megalapításának a nyilvános szándéka, gondolata még akkor is, ha úgy tűnik, a későbbi megemlékezéseken már nem vett részt - pontosabban erre utaló adatunk nincs.5

1945-46-ban a zsidó sajtó is sokat foglalkozott a problémával, melyik naphoz is lehetne kapcsolni a vészkorszak emlékezetét.6 (Ti. ezt a kifejezést választotta a magyarországi zsidóság a héber soá magyar fordításaként közvetlenül a második világháború után.) A dilemmát felülírta a megmaradt, vidéki zsidó közösségek akarata, mert ők ahhoz a naphoz kötötték, amikor megtörtént az ottani zsidóság elszállítása, így egy országos emléknap helyett, más-más lokális nap lett a gyásznap, a Jahrzeit. A keleti országrészeken, ahol nagyobb volt a XX. század első felében az ortodox hitközségek súlya, ott sok visszatérő ragaszkodott a zsidó naptárhoz, ami még „moz- góbbá” tette a gyásznapot.

A második évfordulón már megtörtént az emlékezet helyének kijelölése is. A világháborús bombázások nemcsak a város lakásállományát pusztították el, hanem a közösségi intézményeit, épületeit is. Bombatalálat érte a neológ hitközség házát, de komolyan megsérült a kongresszusi zsinagóga is, igaz, teljes kifosztásában a főszerep már a Vörös Hadsereg katonáinak jutott.

1946. július 7-én, vasárnap, ünnepélyes körülmények között avatták fel a Rákóczi Ferenc utcában a romos és használaton kívüli neológ zsinagóga balszámyához épített „a komor egyszerűségében is impozáns” deportált mártírok emlékművét.7 Hoch István alkotása a fővárosi Dohány utcai templom szomszédságában álló Hősök Csarnokának építészeti megoldását idézte. A szombathelyi gettó egykori területén álló oszlopon a menóra felett elhelyezett márványtábla szövege emlékeztette a városlakókat arra, hogy e helyről 4228 zsidót hurcoltak el az auschwitzi haláltáborba, a gázkamrákba. A deportáltak emlékművét szimbólumnak és tanulságnak szánták, hogy ne feledje a város lakossága a barbár idők szörnyűségeit.

A tábla leleplezésénél tartott hivatalos ünnepségen teljes spektrumukban felvonultak a korabeli hivatalosságok. A hatalmi politikai elit; a SZEB helyi szovjet referense, Lvov tábornok, Safrankó Emánuel vármegyei főispán, Kovács József alispán, a magukat demokratikusnak nevező pártok képviselői, valamint Németh István Szombathely város polgármestere és a református és az evangélikus gyülekezet lelkészei. A korabeli, helyi napilapok (Szabad Vasvármegye, Új Vasvármegye) nem szóltak országos deputációkról, sem a politikai szervezetek (pártok és civilnek gondolt szervezetek), sem a zsidó szervezetek részéről, de nem utaltak a katolikus egyház jelenlétére sem. Egyszerű, helyi eseménynek számított, ahol a fennmaradt fényképek alapján csak pár száz fő lehetett jelen. A szónokok a helyi zsidó hitközség regnáló vezetőiből és a politika hivatalos képviselőiből kerültek ki. Az izraelita vezetők nagy része olyan személy volt, aki maga is aktív szerepet játszott az 1944-es, tavaszi eseményekben. Közvetlenül a helyi Zsidó Tanácson keresztül irányította, terelte, ellenőrizte a kábult sokaságot. Ez az örökség erősen meg is határozta az emlékezet tartalmát, a kollektív emlékezet kijelölésével kezdetét is vette az emlékezet ellenőrzése. Vályi Manó a hitközség akkori elnöke, a törvények értelmében 1944 tavaszán kivételezett zsidó volt, így rá más szabályok vonatkoztak, pl. nem kellett a gettóban laknia. O Magyarországon élte át a borzalmakat. Talán nem véletlen, hogy az újsá45