Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 10. szám - Heimler Jenő: A köd éjszakája (részlet)

nevetésben törtek ki a szörnyű látványtól, mások sikítozni kezdtek. Ekkor, mintha valamit keresne, az öregember botorkálni kezdett a vagonban, s én tudtam, hogy megháborodott. Megállt előttem és rám meredt. Őrült tekintete szívembe szúrt.- Lám, lám, megeszem a kalapom, ha ez nem a mi rügyező ügyvédkénk! Mikor megyünk haza, ügyvédkém? - S mintha csak szülővárosom utcáján sétafikálna, továbbment, egy végső „Üdvözlöm apukád, ügyvédke” kíséretében.

„Ügyvédke”... jól emlékeztem erre az öregemberre. Gyermekkoromban imádtam vicceit. Emlékeztem, hogy mikor az utcán összefutottunk, mindig adott nekem egy tejkaramellt. Mivel apám ügyvéd volt, belőlem automatikusan „ügyvédke” lett. - Na, mi leszel, ha nagy leszel? Netán még egy kis ügyvéd?

Emlékeztem az öregember lányára is, Lolára, akinek nehezen sikerült férjhez menni - tekintélyes hozománya ellenére. Állítólag rossz íze volt Lola szájának: senki sem csókolta meg másodszor. Mindenesetre ezt a történetet hallottam unokatestvéremtől, aki apám mellett volt joggyakornok. Az öregembernek volt egy fia is, aki örök életében dadogott, és nem volt ki mind a négy kereke. Ha mondani akart valamit, énekelni kényszerült, bizonyos dallamokkal illetve a szavakat. Ha egy pohár vizet akart, énekelnie kellett; másképp órákba telt volna míg kérése végére ér. Most együtt volt az egész család a vagonban.

A fiú épp énekelt. Szavai - Aaaaapa feeeeje reeeettentően véééérzik - egy népszerű sláger dallamát követték. Lola, (ő végül egy melankolikus, beteges emberhez ment feleségül, aki, Lola vallomása szerint, házaséletük során mindössze kétszer ölelte meg, de ennek ellenére sikerült számára egy gyereket nemzenie), rángatózva, fuldokolva, elkékült arccal feküdt anyja mellett.

Elfordultam ettől a szörnyű látványtól. Idegeim pattanásig megfeszültek, és minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy uralkodjak magamon.

Esni kezdett, és az esővíz lecsordogált a vagon tetejéről. A rácsokon keresztül kidugtam egy kis bádogbögrét, de a sötétben nem láttam, merre folyik le a víz. Vakon tartottam a bögrét, miközben időnként egy szélroham bevágott az ablakon, és vizet spriccelt arcomba, segítve legyőzni a tompaságot, ami majdnem teljesen a hatalmába kerített.

Már az egész vagon megtébolyult. A szomjúság és a léghiány megfosztotta az embereket az eszüktől. Egymást tépték és szurkálták; kiáltásaik visszhangoztak a sötétben. Az első állomáson, ahol a vonat kis időre megállt, kiszóltam az ablakon a vagon előtt álló SS-őrhöz:- Egymást ölik az emberek. Teljesen megőrültek. Kérem, kérjen a parancsnoktól egy zseblámpát, hogy lássuk, mi folyik itt, és kötelet, hogy megkötözhessük a megbolondultakat. És könyörgöm, szerezzen nekünk egy kis vizet!- Nincs víz - mondta. Néhány pillanatra eltűnt, aztán visszatért a kért zseblámpával és kötéllel. Bekapcsoltam a zseblámpát és a sötétségbe világítottam. Borzalmas látvány tárult a szemem elé. Egy ember őrületében magára hagyva, bicskával a kezében vadul hadonászott és jobbra-balra szurkába az embereket. Sokan a földön hevertek, vérrel borítva rángatóztak. A hisztéria hulláma átsöpört a vagonon, egyik embert a másik után fertőzte meg. Láttam, hogy ez az őrjöngő erőszak még gyilkosságba torkollhat, ha nem próbáljuk megfékezni. Nem messze tőlem néhány fiatal férfi feküdt. Felhúztam őket a földről s a zseblámpával a szemükbe világítottam.

39