Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 10. szám - Pelle János: Debrecenből Auschwitzba
PELLE JÁNOS Debrecenből Auschwitzba Az illúziót Debrecenben a civil társadalom táplálta, mely távolról sem volt ellenséges a második világháború éveiben a zsidókkal szemben. Figyelemre méltó, terjedelmes emlékirat jelent meg tavalyelőtt Párizsban, Nicolas Roth tollából. (Avoir 16 ans a Auschwitz - Mémoire dun juifhongrois. „Collection Te- moignage de la Shoa”, Le Manuscrit, Paris, 2011, p. 530.) Egy Debrecenből tizenhat éves korában Auschwitzba deportált, s ma is Franciaországban élő magyar zsidó, Róth Miklós írta meg a kétezres évek elején visszaemlékezését, mely bizonyos tekintetben, ha nem is a stílusát, de a tartalmát illetően összevethető Kertész Imre Sorstalanság című regényével. A neves történész, Serge Karsfeld előszavával megjelent, informatív lábjegyzetekkel és képanyaggal ellátott kötet szerzője 1928 áprilisában született. Tizenhat évesen, 1944. június végén Debrecenből deportálták a családjával együtt Auschwitz-Birkenauba, ahol a családját (édesapját, édesanyját és fogyatékos kishúgát) nyomban meggyilkolták. Őt fizikai munkára osztották be Auschwitz egyik közeli altáborába, amit csak rendkívüli szívóssága és ellenálló képessége miatt tudott túlélni. Innen a kiürítés során több napig tartó halálmenetben hajtották a többi fogollyal együtt, majd nyitott vagonokban szállították Dachauba. Itt már nem kellett dolgoznia, viszont az állandó éhezés és a betegségek miatt csoda, hogy életben maradt egészen addig, míg az amerikai csapatok a második világháború végén felszabadították. A szüleit elvesztve nem akart többé Debrecenbe visszatérni, hanem Palesztinában élő bátyjához, Andorhoz kívánt csatlakozni, hogy részt vegyen Izrael építésében. 1945 nyarán Rómába ment, ott várta a vízumot. Itt találta meg Párizsban élő, férjezett nővére, aki Franciaországban élte túl a második világháborút, és családegyesítésre hivatkozva elintézte számára a bevándorlási vízumot. Róth Miklós csatlakozott a nővére családjához, velük együtt bőrdíszművesként és szabóként dolgozott. Majd maga is családot alapított, és édesapja példáját követve esőköpenyszalont nyitott Párizsban, elismert francia polgárrá vált. 1988-ban vonult nyugdíjba, azóta aktívan részt vesz az auschwitzi deportáltak egyesületében, a Yad Vashem franciaországi szervezetében, illetve a Shoa emlékbizottság munkájában, gyakran tart előadásokat. A holokausztról megszámlálhatatlanul sok emlékirat és visszaemlékezés született magyar nyelven is. Ezeknek a memoároknak a közös fogyatékossága, hogy az átélt szörnyűségek hatása alatt a szerzők nemigen képesek elkülöníteni a szubjektív nézőpontot az objektívtői, a felidézett emberi szenvedés elfedi azt a racionálisan megszervezett, könyörtelen precizitású gépezetet, mely „beszippantotta”, feldolgozandó alapanyagnak tekintette a foglyokat. Róth Miklós memoárja mentes a holokauszt- emlékiratok első hullámának fogyatékosságaitól. Ugyanis a szerző a saját „élményeit” (melyeket közvetlenül a felszabadulás után papírra vetett és megőrzött) szembesíti az azóta feltárt történelmi tényekkel, a szakirodalommal. Nem, vagy csak rendkívül visszafogottan ír le borzalmas, megrendítő jeleneteket, inkább az emberi dimenzióra, illetve a saját érzéseire koncentrál, valahogy úgy, ahogy ezt Kertész Imre teszi. Miklós édesapja jómódú és köztiszteletben álló úri szabó volt Debrecenben, aki a város előkelőségei számára dolgozott. Róth Márkus 1903 és 1906 között Ameri31
