Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 10. szám - Nicolas Roth: Tizenhat évesen Auschwitzban

„Schnell! Schnell! Los!”. A tolakodás elkerülhetetlen volt, ha ki akartunk térni az ütések elől.

Végre belül voltunk. Már mások is voltak benn, régebbiek. Újból ötös oszlopba rendeződtünk. A lengyel nem-zsidó Blockalteste, a blokkfőnök szemügyre vett bennünket. Pechem volt, az első sorba kerültem. A zakóm kidudorodott a kettős csomó miatt, melyet a gatyámra kötöttem, hogy tartson. Elment előttem és megállt. Mit rejtegetek a zakóm alatt? Rám parancsolt, hogy mindent adjak elő. Amikor rádöbbent, hogy nem rejtegetek semmit, amit megirigyelhetne és elkobozhatna, csalódott, és ököllel megütötte a vállam. Azt a vállam, ami még mindig sajog. Belülről átkoztam. Megesküdtem, hogy még ellátom a baját.

Engedélyt kaptunk, hogy leüljünk. Még mindig ötösével. Vert föld volt a padló. A barakk két részre oszlott, hosszában egy téglából épített gát választotta ketté, mely mintegy ötven centiméter magas, és ugyanolyan széles volt. Ez biztos szolgál valamire, de mire? Mi, a Häftlingek (ezt a szót rövidesen megtanulom) csak a rendelkezésre álló tér felét foglaltuk el. A másik fele fenn volt tartva a blokkfőnök és két pribékje számára. Mindhárman zömökek, jól tápláltak voltak, ugyanolyan széles képük.

A főnök lengyel, a két segédje, úgy tűnik, hogy ukrán volt. A lengyel blokkfőnök öltözködésében volt valami elegancia. Tengerészsapkát, vagy ahhoz hasonlót viselt. Lenyírt kefefrizurája volt. A két ukrán igazi vadállat. Hajuk nincs levágva, hanem leborotválva. Viselkedésük nemtörődöm. Mindig meglöktek, valahányszor alkalmuk volt rá. Szinte mindig husáng volt a kezükben.

Alighogy leültünk, kiadták a parancsot: az újonnan jöttéknek ugyanazon a területen kell felállniuk! Még egy alkalom a lökdösődésre! Végre együtt álltunk, még mindig ötször ötös csoportban, hogy megkönnyítse a számlálást. Hosszú várakozás után, melynek során a blokkfőnök időről időre elüvöltötte magát, hogy „Ruhe! Ruhe!” („Csönd!”), majd felugrott a központi téglagátra, és beszélni kezdett. Mi a szándéka, mi a célja ennek az embernek, aki minden jel szerint tetszése szerint rendelkezik velünk? Ott álltunk kiéhezve, szomjasan, elgyengülve, tájékozatlanul. És ez az ember, aki szemmel láthatóan elemében volt, gúnyos mosollyal az arcán, nézett bennünket. Szónokolni kezdett nekünk. Igazi náci beszédet adott elő. Semmit sem hagyott ki, hogy kifejezze gyűlöletét és megvetését az előtte álló zsidók iránt. Akik itt Auschwitzban azt kapják majd, amit megérdemelnek.- Emlékezzenek arra, hogy maguk itt nem szanatóriumban vannak,

hanem koncentrációs táborban! Itt maguk dolgozni fognak, vagy megdöglenek!

Befejezésül megfenyegetett bennünket: „Azoknak, akik elrejtettek valamit, itt az utolsó alkalom, hogy előadják. Azok, akik nem teszik le a maguknál elrejtett tárgyakat, eljátsszák az utolsó esélyt arra, hogy megmentsék a bőrüket. Magukat át fogják kutatni, és azokat, akik elrejtettek maguknál valamit, itt, helyben felakasztják.”

Legnagyobb meglepetésemre, ketten kiléptek a sorból, és mindegyikük letett... egy-egy fényképet. Figyeltem szerencsétlen sorstársaimat. Talán nem értettem meg mindent? Van, ami kevésbé megfélemlítő annál, amit most hallottunk? Ez a gyűlöletes beszéd arra szolgált (és sikerrel), hogy demoralizáljon, megszégyenítsen bennünket.

Raus! Mindenki kifelé! Újra ötösével felsorakoztunk. Ki kellett lépniük azoknak, akiknek latrinára kell menniük. Tolakodás, ordítások, rövid beszédek: „Maguk zsi29