Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 10. szám - Nicolas Roth: Tizenhat évesen Auschwitzban
melyeket mi hagytunk ott. És néhány mozdulatlan emberi árnyékot is. Előre lépve megpróbáltam beletenni a nagy szappandarabot a felöltőm zsebébe. Sokat bajlódtam vele, de végül sikerült. Körülöttünk minden mozgásban volt, de annyi év után mégis viszonylagos csendre emlékszem, és bizonyos rendre is. A nap felkelt, már világos volt, de még hűvös. Előre haladtunk. Előttünk, két-háromszáz méterre, enyhén balra egy kéményt láttam, mely egy nem túl nagy épület fölé emelkedett. Alacsony kémény, szinte zömök. Négyszögletes volt, nem hasonlított a Debrecenben látotthoz, üzemek mellett, ami nagyon magas és kerek volt, vörös vagy rózsaszín téglából épült. Az, ami előttünk állt, inkább kőszínű volt. De kémény, mert időről időre vörös lángok törtek ki belőle. Füsttel együtt. Egyébként a teteje bizonyos magasság felett fekete volt a piszoktól. Kérdéseket tettem fel magamnak: miért olyan rövid, és miért nem magasabb? Nálunk soha nem tapasztaltam, hogy a magas kéményeken túlcsapnak a lángok. Miféle ipar, miféle tevékenység folyik itt? Kerestem az összehasonlítási pontokat. Hirtelen visszaemlékeztem egy képre, amit egy földrajzkönyvben láttam abban az időben, amikor még iskolába jártam. Egy kohó vagy egy acélolvasztó belsejét ábrázolta Magyarországon, Ózdon vagy Salgótarjánban, ahol nagykohók és a magyar nehézipar található, és az olvadó fém megvilágította az ott dolgozó munkásokat. Apámra néztem, aki mellettem haladt előre. Törékeny, fáradt volt az arca, jóval idősebbnek tűnt hatvanöt évesnél. Többnapos ősz szakáll borította az arcát, ami szinte felismerhetetlenné tette. Milyen körülmények között tud ő dolgozni? Létezik-e munka, amelyet el tud végezni? Én kész vagyok dolgozni az egész családért, ha kell. Képesnek éreztem magamat rá, hogy megtegyem. Egyébként a háború rövid időn belül befejeződik! Legfeljebb néhány hétig kell kitartani. Utána visszatérünk az otthonunkba, Debrecenbe és a dolgok olyanok lesznek, mint régen. A jobb oldalamon elhagytuk az utolsó vagont. Hirtelen néhány lépésnyire előttünk észrevettem egy német tisztet. Szemben volt a csoportunkkal. Egy pálcaféle volt a kezében. Ezzel jelölte meg az embereket, akik szembe vele érkeztek, hogy balra vagy jobbra menjenek. Szinte mindenki jobbra ment. Amikor apám került eléje: jobbra! Rajtam volt a sor és gépiesen felkészültem, hogy kövessem a papát, de nekem jelt adott: irány balra! Egy pillanatra haboztam. Egy egyenruhás német, aki a tiszt mögött állt, előrelépett és bottal durván balra lökött. Ebbe az irányba mentem. Magam előtt más embereket vettem észre, akiknek ugyanezt az irányt jelölték ki. Áthaladtam a szögesdrót kerítés nyitott kapuján. Húsz vagy harminc méter után férfiak csoportjához érkeztem, akik ötös oszlopban sorakoztak fel. Az utolsó sorba álltam. Ott voltunk, és vártunk. Futólag megnéztem az embereket remélve, hogy ismerőst találok a szülővárosomból. Hiába. Nem ismertem senkit. Talán, mert az emberek felismerhetetlenek voltak. Az utolsó hetek, az utazás utolsó napjai, az elnyűtt ruhák, az arcokon látszódó tompultság, az, hogy semmit sem értettek, teljesen megváltoztatta őket. Valójában csak nagyon rövid ideje érkeztünk erre a helyre, harminc vagy negyven perce voltunk ott, és a világ, amely körülvett bennünket, ismeretlen volt. És még a nevét sem tudtuk ennek a vidéknek, ennek a különös helynek, ahol a férfiak csíkos ruhát viselnek és olyan furcsán viselkednek. Azt hittem, hogy lidércnyomást élek át. Minden, ami körülöttem volt, irreálisnak tűnt, teljesen ellentétesnek azzal, amit addig átéltem, minden összehasonlítási alap 24
