Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 9. szám - Domonkos László: A visszalövés módszertanához
Magyarország 1944-es tavaszi megszállásakor tűnnek fel... Emlékszem, a Körmendi úton vonultak be, én 11 éves gyerekként ott állok a Jáki út sarkán, lánctalpak, katonák mindenfelé, szólt a harmonika, dobálták a stollwercket meg a cigarettát, s akkor tanultam meg az első német szót, bitte, Zigaretten - addig, hiába tartozott Németlövő Ausztriához, mi mindig, mindenhol csak magyarul beszéltünk... Az iskolában ugyan végig tanultam németül, de bizony sok nem ragadt rám... Elemi után a négy polgárit végeztem el. Eközben fedeztem föl, hogy ott tréningeznek a birkózók. Megnéztem. Rám szóltak: öcsi, gyere, próbáld meg...! Mi kellett az öcsinek, dobtam le mindent, gyerünk! 1943-ban léptem rá életemben először a birkózószőnyegre, és még mindig azon vagyok: 25 évig voltam versenyző. Igen, a Haladás VSE... Mind a két fiam és az unokám is birkózó...- Édesapám részt vett a visszacsatolásokban, Felvidék, Kárpátalja, később a Délvidék is. 1940-ben, amikor Horthy Miklós kormányzó úr csapataival bevonul Erdély fővárosába, Kolozsvárra, apám géppuskás őrmesterként ott van a Mátyás-szobornál, le is van fényképezve. 1942-ben kikerül az orosz frontra. Onnan csak 49 késő őszén keveredett haza... A háború után édesanyám beíratott a kereskedelmi iskolába, 51 májusában érettségiztem volna, de előzőleg, 50-ben apám üzletét, műhelyét államosítják, annyit megengedtek neki, hogy alkalmazottként maradhasson. Onnan vitte el az ávó, úgy megverték, hogy majdnem belehalt, aztán innen elvitték Recskre. Ő varrta ott a Michnayéknak a ruhát, tudja, akik megszöktek... Hazajött, az Állami Áruházban a méteráru és készruha osztályon lett eladó, onnan is ment nyugdíjba, utána még négy órában bejárt az áruház szabóműhelyébe: bolondult a szakmájáért... 85-ben, 75 évesen halt meg. Úgy, hogy egy, összesen egy hetet nem dolgozott... Mivel apám Recskre került, engem mint osztályidegent kirúgtak a kereskedelmiből, így nem is érettségizhettem le. A lakásunkból, az anyám stafírungját jelentő háromszobás lakásból el kellett mennünk... Mindent ott kellett hagynunk, a zongorától a gyerekkori játékaimig... Szerencse, hogy volt egy szoba-konyha, oda elmehettünk. Vécé az udvaron, meg egy húzós kút is. Amott fürdőszoba, városi gáz... Én meg elmentem a gépjavítóba inasnak. így lettem aztán autószerelő. Ötven évig... Később kisiparos is lettem. Hetven évesen még dolgoztam. Valahogy nem tudtam abbahagyni. Apám vére... De azt hiszem, inkább mindent a birkózásnak köszönhetek. Én úgy gondolom, testben és lélekben rengeteget alakít az emberen a sport. Jó irányba. Azok nem mennek ki az utcára, nem lesznek bűnözők, jó, hébe-hóba lehet köztük botlás, de nagy átlagban, azt hiszem, ennek az emberfajtának a szellemisége, a lelkivilága, az egyénisége, a személyisége alapvetően más. Humánusabb, koncentráltabb, tettre készebb. Valahogy közelebb van a tökéletességhez... 1954-ben vittek el katonának. Már 53-ban be kellett volna, hívjanak, de mivel a Haladásban megalakult a birkózó szakosztály, nekem meg egyre jobban ment a birkózás, jöttek sorra a versenyek, már majdnem tíz éve csináltam, fejlődtem... annyira, hogy 52-ben szabadfogásban megnyertem a magyar bajnokságot. Meghívtak Tatára az edzőtáborba. Szóba került a válogatott kerettagság... Öten voltunk akkor Tatán az én súlycsoportomból. Volt olyan vélemény, hogy az olimpiára Helsinkibe én menjek. Csakhogy a Hódosi Imrének az volt az előnye, hogy részint négy vagy öt évvel 72
