Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 9. szám - Mánta György: Fekete orgonák

volt alkalma a kitérésre, gátlástalanul átgázolt az eléje került parányi kocsin. Az orosz tiszt felháborodásában ordítva talpra emelkedett a dzsipben, előrántotta a fegyverét, és lövések sorozatát eresztette a teherautó után, de a vezetőt nem sikerült eltalálnia. Amint eltűntek a kanyarban, az utca közepén csak Szilvia darabokra roncsolt széke maradt vissza, ő, kivágódva a székéből, az útszéli gyepen hevert, holtan.

Életem első, és minden bizonnyal legnagyobb szerelmének a tragédiáját nem tudtam megemészteni. Legfőképpen az gyötört, hogy Szilvia halálát valójában én okoztam: ügyetlenségemben rosszul barkácsoltam össze székének a forgóját. Dezsőék hiába bizonygatták, hogy a szék, miután kigördült Szilviával az udvarukból, hibátlanul gurult végig az utcán, kanyargott is, lassított is, nem sikerült meggyőzniük. Az sem enyhítette a gyötrelmemet, amikor híre érkezett, hogy a dzsip utolérte a teherautót, és az orosz tiszt annak a dombnak a tövében lőtte tarkón a teherautó vezetőjét, amelynek a magasában mi végleg egymásra találtunk.

Anyja és apja közelében hántolták el. A temetésén meglepően sokan vettek részt, még a szüleim, sőt a megrendült Miklós is, egy hatalmas csokor virággal. Erzsók valahonnan előkerített egy papot, aki a hagyományos egyházi közhelyeket mellőzve búcsúztatta.

Én a szertartás közben, sokak meglepetésére, a háttérbe húzódtam, és idő előtt hagytam el a temetést, mivel nem lett volna erőm a részvétnyilvánítások fogadására.

Később látogattam ki hozzá, nyomasztó bűntudattal, magányosan, kezemben azokkal a fehér orgonákkal, amelyeket a sírjára ültettem, mint annak idején ő a szüleiére.

Mind a ketten hitetlenek lévén, a mélyben porladozó hamvaitól könyörögtem a bocsánatáért, hogy a szerelmeséből, a véletlen alávaló szeszélye folytán, a gyilkosává változtam. Azt csak később vettem észre, hogy időközben az orgonák sziromlevelei egytől egyig feketére változtak.

67