Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 9. szám - Mánta György: Fekete orgonák

Szóval vegyek mindent komolyan, amit eddig mondott? - kérdezte.- Annak veszi, aminek akarja, én komolynak szántam a szavaimat.

Némi várakozás után Szilvia meglódította a kerekeket, és hozzám gördült a székkel, majd megint a szemembe nézett, de most merőben más tekintettel, mint eddig.- Legyen szíves, toljon a csaphoz, és akkor együtt locsolhatjuk meg a palántákat.- Amíg a ház ajtajához készített, szűrővel ellátott kannát a kerti csapból színültig teleeresztettem vízzel, Szilvia továbbra is figyelte minden mozdulatomat.- Maga sokat jár erre? - kérdezte.- Igen. Szomszédjában lakik a barátom, nyolc éven keresztül padtársak voltunk a gimnáziumban.- Az Adorján Miki?- Ő. Nyilván ismeri.- Persze.- Sokszor találkozik vele?- Mostanában nem, de az ostromig szinte minden nap.- Udvarolt?- Mondjuk.- Lehet, hogy beleszeretett magába?- Erre csak ő tudna válaszolni.- Az ilyesmit a lányok meg szokták érezni.- Én nem.

Locsolás közben jócskán előre kellett hajolnom, Szilvia haja csiklandozta az orromat. A dús fürtjeiből olyan bolondító illat áradt körém, amelyhez foghatót eddig még nem éreztem. A hirtelen fellobbant vágyam késztetésére ujjaimat a lányéra csúsztattam a kanna fogantyúján.

Nem kis meglepetésemre Szilvia nem húzta el a kezét. Szerettem volna egy pillantást vetni az arcára, de ha elmozdulok a helyemről, óhatatlanul lelepleződöm.

A rikácsolásra emlékeztető kiáltás az egyik ablakból hangzott föl.- Szilvia!- Igen.- Mit csinálsz?- Locsolok.- És ki az a fiú melletted?- Az Adorján Miki barátja.- Már kész a vacsorád.- Köszönöm.- De nekem még el kell mosogatnom, pedig már hulla fáradt vagyok, és úgy sajog a lábam, hogy legszívesebben jajgatnék.- Én majd elmosogatok, feküdj le nyugodtan.

Kíváncsian fordultam hozzá.- Ez ki volt?- Erzsók, a nagynéném. Ő viseli a gondomat, mióta egyedül maradtam.- Elég furcsa a hangja.- A hangja még csak, de a természete. Több bonyodalmat okoz, mint amennyit segít.

54