Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 1-3. szám - Simon János: Közép-európai átmenetek vagy átalakulások? - A rendszerváltozások elméleti megközelítése

bilitásának tapasztalatokból kiinduló elméleti alapvetései a mai napig gondolatébresztők (1970). Jelen tanulmányunk szempontjából két fontos felvetésére hívjuk fel a figyelmet. Az első szerint a demokratizálódási folyamatokat alakító tényezők sokszor nem a társadalom struktúrájából jönnek át a politikum szférájába, hanem véletlenszerűen összekapcsolódó nem társadalmi elemekből. Ezzel nemcsak teljes mértékben egyetértünk, de ki is egészíthetjük, mert véleményünk szerint ezek a nem-szociális prediszpozíciók legtöbbször a média segítségével a politikai elitcsoportok politikai kultúrájából, magatartásából, attitűdjéből, értékrendszeréből, viselkedési mintáiból, norma-követéséből, konfliktuskezelési képességeiből következnek, szüremkednek le (Simon CEPSR 2009).

Az sem mindig garantált, hogy a demokrácia kiépítésének folyamatában az új aktorok csak demokratikus eszközöket alkalmaznak, gyakran előfordul, hogy éppen a demokrácia intézményeinek kiépítésére antidemokratikusan járnak el. Schmitter, O’Donnel és Whitehead 1985-86-ban megjelentetett négykötetes könyve, illetve Juan Linz és Alfred Stepan 1996-os ópusza ma a tranzitológia legfontosabb elméleti szakirodalma, melyet minden témához kapcsolódó elemzés referenciának használ. A posztkommunista átmenetekről azonban eddig nem született igazán jó, átfogó elméleti munka, a több országot összehasonlító kutatás pedig ritkaságszámba megy (pl. Barnes-Simon által szerkesztett The Post-commnunist Citizen című 12 országban végzett empirikus kutatásra alapozott művet, melynek 11 neves európai és amerikai szerzője van (Barnes-Simon 1988).

2. ÁLLAM ÉS CIVIL TÁRSADALOM VISZONYA DIKTATÚRÁBAN ÉS DEMOKRÁCIÁBAN Ha összevetjük a diktatúra és a demokrácia közti különbséget és azt le akarjuk írni egy összehasonlításban, akkor a két rendszer közti különbséget legszemléletesebben az Állam (Á) és a Civil Társadalom (CT) viszonyában tudjuk bemutatni.

A diktatúrában az állam maga alá gyűri a civil társadalmat és feltétel nélkül dominálja azt. A diktatórikus rendszer mindig annyira kemény diktatúra, amennyire erős az Á dominanciája a civilek felett, illetve amennyire nagy a CT alávetettsége, kiszolgáltatottsága az állam erőszakszerveinek. Ha a CT-nek van egy bizonyos autonómiája (pl. a privát szféra, vallás, oktatás), akkor puhább a diktatúra (mint Jugoszlávia és Magyarország az 1980-as évek második felében). Ha viszont egyáltalán nincsen, nagy az elnyomás, akkor mondjuk, hogy totális a diktatúra (Szovjetunió Sztálin idején 1945 után, vagy Észak-Korea a Kim-klán mindhárom generációja idején).

A demokratikus rendszerekben ezzel szemben az Á és a CT között mellérendeltségi, intézményesített partnerségi viszony van. Az Á gyakorolja hatalmát, de a CT küldi az általa megválasztott képviselőit Á szervezeteibe, javaslatokat tesz Á-nak és ellenőrzi, számon kéri Á tevékenységét. Demokráciákban tehát a kapcsolat, az emberek és az információk áramlása kétirányú, „konzultatív”, míg diktatúrákban egyirányú, „parancsoló”.

Kérdés, hogy a demokrácia és a diktatúra kettőssége egy „tyúk-tojás” körforgásos viszonyához hasonlítható-e, vagy nem, hanem sokkal inkább egy „természetes” és egy „természetellenes” állapot létrejöttéhez, egy „utcás” és egy „zsákutcás” helyzethez? Úgy is feltehetjük a kérdést, hogy miért szeretjük inkább a demokráciát, mint a diktatúrát? A választ a két rendszer működése és hosszú távú hatása révén adhat 4