Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 8. szám - Sümegi György: Utószó Kovách Aladár művéhez

hazautazásokat (jobbára családlátogatásokra, esküvőre, temetésre), de mivel nem lehetett közvetlenül Budapestre repülni sem Jeruzsálemből, sem New Yorkból s más nyugati fővárosokból, így Bécsben volt az átszálló, a transzfer. így válhatott Kovách Aladár irodalmi/művészeti információs központtá. A Bécsen keresztül hazalátogatók és választott országaikba ugyancsak Bécsen át visszatérők (Gombos Gyulától herényi Károlyon át Tollas Tiborig, Püski Sándorig és Varga Lászlóig) meg-meglá- togatták őt bécsi őrhelyén, s hozták-vitték a híreket. Ugyancsak velük és Nemzetőr szerkesztőként sokakkal levelezés útján tartott kapcsolatot.15 Tatay Sándor az emigrációban is találkozott Kovách Aladárral: „Hosszú idő után, az ötvenes évek közepén találkoztam újra Bécsben Kovách Aladárral. /.../ Ugyanúgy költötte idejét és pénzét mások irodalmi boldogulására, és mindenekfelett a kinti magyarság művelésére. Mérhetetlen tömegű levelezése, minden bizonnyal, a határainkon kívül élő magyarok harminc esztendejének leggazdagabb dokumentumanyaga”.14 Tatay, svájci gyógykezeléséről viszi Bécsbe Kováchot és utoljára szétnéz a szobájában: „Könyvvel,15 kézirattal tele a lakása, napi postája akkora, mint egy hivatalé. A világ minden részébe szétszórt magyarok levelei elárasztják a szobáját, a két polc közé beszorított ágyát. Rátelepszenek a szívére. Kovách Aladár a háború fordulatokkal teli éveiben egy darabig a Nemzeti Színház igazgatója volt. Ez időben csak rendezett, levélbeli instrukciókkal, a nagyvilág kontinenseket átfogó színpadán. Szereplői voltak a szétszóródott magyarok”.16

Kovách Aladár a színmű írói pályáját belső alkotói igényei és a maga elé tűzött elvárásai szerint talán soha nem zárhatta le. Ezt látszik bizonyítani a hatvanas évek második felében fogalmazott Hamueső17 című drámája „Edit Steinről, akit 1942-ben az Auschwitz-Birkenau-i haláltáborban meggyilkoltak”.18 A drámát 1971-ben bemutatták a saarbrückeni Stadttheater-ben (Edit Steint 1987-ben boldoggá avatták).

1955. május 3., vagyis a Hamuesőt, Kovách utolsó drámai műve létrejöttét megelőzően ez a dátum szerepel az itt most először publikált párbeszédes munkának a végén. Mátyás Erzsébet (Kovách Aladár munkatársa volt a Nemzetőrnél, és tőle kaptam a kéziratot) a borítékra azt jegyezte föl, hogy színdarab. Ám, ha elkezdjük olvasni, már az első oldalon kiderül, hogy Kovách Aladár életművében is társtalan, unikális opusszal állunk szemben: filmforgatókönyv: „egészen sötét hajnal. A Camera a park emeltnyi magas kerítésén ül.” A Camera szemével, mozgása révén járjuk be Ferenc József dolgozószobáját („a Camera megnézi, mi van az asztalon: rendbe szedett tollak, kihegyezett ceruzák, olló, ragasztó”), majd átszáguld az alvó város fölött (Stephans kirche stb.), s azután visszatér Schönbrunnba. A „schönbrunni sárga” kőfalban rejtett, sötétzöld kisajtót fedez föl, amelyet Schratt használ saját kulccsal. Megjeleníti a bécsi tavaszt, az udvart, fülledt levegőjével és intrikáival, Schratt szalonját, Erzsébetet Schrattal, Rudolfot Vetserával, a császár halálát. „Ami viszont utána jön, az a lavina. /.../Az összeomlás utcai jelei: üzlet előtti sorbanállás, tankok, tumultus, leszakított tiszti parolik, - a tiszti rang, amit a császár legjobban féltett.

A KÉP KITÁGUL: Az esti takarodó zeneileg megépített víziójával végig a Monarchián:

Triesztben lehúzzák a Novarra zászlóját.

Prágában kiürült kaszárnya, részeg katonák öröme.

Tirliak tépetten hazaérkeznek.

73