Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7. szám - Weiss András: A kezdet III. rész

lezem. Az üvegekben alkohol volt, amiből műméz segítségével készült az ott vodkának nevezett ital. Ez az ital segítette a zöld háromszögeseket, a már több éves rabságot elviselni. No meg innen jött az 5-ös barakkban tartott ünnepségek itala. Egyszer én is kaptam, állítom, szörnyű volt. Nem látom tisztán a lopott kenyerekkel való kereskedelmet, de feltételezem, azt a Lageráltesterek a lágerba becsempészett értéktárgyakért vagy valutáért árulták. Ez aztán ismét részben alkohollá változott. De ez csak egyike lehetett az értékesítésnek, a többit nem ismerem.

Közben a szandálom felmondta a szolgálatot (A tiszta logika áldozata lettem). Cipő nélkül lenni végzetes lett volna. Újat nem lehetett kapni, csak holland fapapucsot. Akinek ilyen volt, az a lábán hordta a halálos ítéletét. A görög szardíniák birtokában útnak eredtem cipőt „vásárolni”. A Kleidungskammerban dolgozott egy szombathelyi, N. Géza, akit alig ismertem. Hozzá fordultam, hogy tudna-e nekem cipőt adni. Minden ellenszolgáltatás nélkül kaptam tőle egy pár bakancsot. Ő is valaki, akinek köszönhetem az életemet.

Ismét egy kép van előttem. Az egy kicsit bizonytalan: a mosdó barakk Auschwitzban. Ebben a barakkban hosszú vályogok álltak számtalan csappal, ezeknél mosakodtunk. Most jön a bizonytalanság: láttam-e magam a kisgyereket, akit az egyik a Radomi Gettóból beszállított rab becsempészett, vagy csak mesélni hallottam róla. Valószínűleg csak a mosdóban beszéltek erről és itt a gyereket nem láttam, de, mintha ugyanakkor valami kép lenne bennem, hogy a szembeni barakk melletti téren, láttam volna egy kisfiút. Tény, hogy a láger funkcionáriusok (ezek a rabok legtöbbnyire német bűnözők voltak) tanácskoztak, hogy mi legyen. Aztán úgy döntöttek, hogy nincsen mit tenni, át kell adni a gyereket az SS-nek. Ez meg is történt. Tudom, hogy mindez bennem semminemű indulatot nem keltett. Ahogy Kertész írja a Sorstalanság című regényében, az, hogy átadták a mintegy 5 éves gyereket az SS-nek lemészárlásra, így volt természetes.

Augusztus i-jén (a dátumot utólag az irodalomból rekonstruáltam) a cigányoknál az appellnél (appell, sorban állás és számba vevés) kiválasztották a munkaképes férfiakat, külön állították őket, kimasíroztatták őket a sínekhez és bevagonírozták őket. A sínek a láger mellett voltak, úgy hogy láttuk, ahogyan beszállították őket a vagonokba. Tudtommal a cigányok Königsbergből valók voltak. A vagonok egész éjjel még a síneken a láger előtt álltak, egész éjjel a cigányok jajgatását, sírását és or- dítozását hallhattuk; ők ugyanis tudták, hogy mindez mit jelent, tudniillik azt, hogy a visszamaradt családjaikat meggyilkolják. 2-án délelőtt a vonat elment. Este vacsoraosztás után szigorított „Blocksperret” rendeltek el. Ilyenkor a barakkot egyáltalán nem volt szabad elhagyni. Mindössze a két éjjeliőr, én és még valaki, nem emlékezem ki, ült a Bloch előtt. Már sötétedett, amikor teherautók gördültek be a Lagerstrassera és a maradék cigányokat felszólították, hogy szálljanak fel a rakodótérre. Sok SS volt jelen, valamint a zöld háromszöges német bűnöző foglyok, akik segédkeztek a felrakodásnál. Ma is előttem, van, ahogy öreg asszonyokat, gyerekeket, akiknek nehézségük volt felszállni a rakodótérre, két lábuknál és két kezüknél megragadták és feldobták őket, mint a zsákokat. Itt is sírás, kiabálás és jajveszékelés közepette. A teherautók a tőlünk látható krematórium felé vitték őket. Körülbelül egy órával később úgy láttuk, hogy ezúttal az elgázosítás után, a krematórium mellett, máglyán égették el a hullákat. Én, miután a cigányokat elvitték, átfutottam a cigány barakkba velünk szemben, és az ott maradt holmikból egy vörös bolyhos ta86