Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7. szám - Onagy Zoltán: Grádéi hajnalok Zalánnal
zulásáról. Egyszerűen csak szakítottam azzal a hagyománnyal, amelyek a nyugati utakon szerzett benyomásaikat rögzítő naplóírókat jellemezte ez idő tájt. Kint elfogadták az emigránsok támogatását, vendégszeretetét, pénzét és j óltartását (sőt, el is várták tőlük), együtt énekelték és könnyezték meg velük a Kossuth-nótát, zengték a Himnuszt, együtt szidták az itthoni rendszert, gyilkosozták le Kádárt, hogy azután hazatérve, bele-vissza a nagy szocializmusba, mindezt elfelejtsék, szerencsétlen, gyökértelen, életképtelen, hazátlan lényeknek ábrázolták naplójukban a nyugati magyarságot, elhatárolták magukat tőlük, mi több, a szemükbe röhögtek. Én azt írtam meg, amit láttam, tapasztaltam, átéltem, olyannak ábrázoltam az embereket, amilyeneknek megismertem őket, sem jobbaknak, sem rosszabbaknak. Azaz, fölmutattam, hogy nem voltak ők sem rosszabbak, sem jobbak, mint mi, csak mások. A kétszívűség (Kabdebó Tamás szótalálmánya) állapotában leledzettek. Volt egy hazájuk, amelyet elhagytak, emlék és nosztalgia és visszavágyódás maradt meg belőle számukra, és volt egy másik, befogadó hazájuk, amelyik eltartotta, megbecsülte, és jól tartotta őket. Ezt a kétszívűséget, ennek a kétszívűségnek az ellentmondásait próbáltam minél finomabb kontúrokkal felvázolni a munkapadjaimon - ahogy hívtam a naplómat. Huzella Péter és a dalszöveg-kaland. Szeretem, ismerem is hellyel-közzel ezeket a csendes, szép, helymeghatározó dalokat, láttam élőben, az esztergomi várban, hallottam cd-ről is, mégis az az érzésem, hogy miközben te bármilyen műfajban indítasz ostromot, már az első lövésekkel átütöd a várfalat, ez esetben a vár áll, nem kőhalom. Mi volt az eredendő terv a közös munkával? 61