Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7. szám - Molnár Miklós: Újabb rövidkék és hosszabbkák
mányunkat. Egy döglött oroszlán csontjai hevernek előttünk. Rajta, keltsük életre az oroszlánt! A régész azt mondja: - Én tudom, miként kell elrendezni a csontokat. A biokémikus meg azt: - Én pedig arról gondoskodom, hogy legyen bőre, szőre, húsa, izma, ina és vére.- Én meg majd életet lehelek bele - mondja a teológus. És nekiveselkednek: a régész eligazgatja a csontokat, a biokémikus gondoskodik róla, hogy legyen bőrük, szőrük, húsuk, izmuk, inuk és vérük. Mikor a teológus fölfohászkodik, hogy életet leheljen bele, a tanulatlan, ámde józan paraszti ésszel megáldott kétkezi cimbora közbeszól: - Megállj, pajtás, ne tedd! Ez nem kísérleti fehér egér a laboratóriumotokban, hanem oroszlán. Ha életre kelted, mindnyájunkat megöl.- Értesz is te ehhez! - torkolják le a többiek. - Nem azért tanultunk sok éven át, hogy hagyjuk kárba veszni a tudományunkat!- Hát jó. De legalább várjatok egy csöppet, amíg fölmászok egy jó magas fára - mondja a pallérozatlan fajankó. - És szaporán fölkapaszkodik a legmagasabb fára. Ezután a teológus addig mesterkedik, míg életet nem lehel az oroszlánba. Az állat nehézkesen föltápászkodik, bömböl egy retteneteset: - KI MERT ENGEM FÖLTÁMASZTANI? -, majd mancsának egy-egy csapásával üstöllést agyonüti a tudósokat. Kiharap néhány falatot a testükből, de hogy meg is rágja és le is nyelje, ahhoz már nincs gusztusa. Undorodva kiköpködi szájából a régész, a biokémikus meg a teológus húsát, aztán méltóságos lomhasággal kibaktat a meséből. A faragatlan tuskó meg lemászik a fáról, eltemeti tudós barátainak tetemét, hazamegy a falujába, és addig él, míg meg nem hal. 49 Vásáry Tamás
