Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7. szám - Fábián László: Dallamok láthatatlan kerete

Zoltán vagy Vidovszky László, Sebestyén Ernő arcával, hogy csak néhány névvel illusztráljam az elmondottakat. Esetleg olyanokéval is, akik személyesen többé nem lehetnek alanyai újabb arcmásoknak.

Közhely, ám tagadhatatlan, az a mozzanat, amit a fotón látunk - egyszeri, megismételhetetlen, valami olyan töredéke a hihetetlenül és hátborzongatóan bonyolult időszerkezetnek, amely így soha többé nem fordulhat elő, mivel az idő végérvényesen továbbmozdult az adott pontról. Legyinthetnénk rá: hát aztán? ezt teszi jó pár milliárd esztendeje; ez alatt is, míg itt a képeket vizsgáljuk. Csakhogy az ember, az ember arca szintúgy ki van téve ennek a mozgásnak, mi több, az idő rajta hagyja minden pillanatán jellegzetes nyomait. És ebben a vonatkozásban válik megint fontossá egyszeriben az említett kiállítás-cím másik szava: „muzsikusportrék”. Ez az a fotográfiai szempontból is eminens mozzanat, amelyen Garas Kálmán portréi túllépnek a dokumentációs szerepen: többé nem az általános rögzítésen, lejegyzésen van a hangsúly, hanem az egyén, a személyiség fölmutatásán, kissé ravaszkásabban: ami zenében újra él - Weöres Sándor szavait kölcsönözve. Arról a titokzatos összefüggésről van szó, amely az arcok és szenvedélyük, a gesztusok és a professzió között vibrál, és amelyet megragadni/megmutatni az igazi művészi lecke, még ha abból sem hiányozhat a dokumentáció, ha már egyszer az is a fénykép lényegéhez tartozik.

És mégis, és mindezek ellenére azt kell mondanom, ezek a képek elsődlegesen Garas Kálmánhoz tapadnak. Csaknem teljességgel függetlenek (hogy miben mégsem, azt már elmondtam) eredeti tárgyuktól; sokkalta inkább egy másik valóság projekciói, olyan valóságé, amelyet a fotográfus javasol fölvenni a bennünket körülvevő, végtelen realitásba - teremtett produktumaképpen. Ahogyan minden műalkotás egy-egy efféle újabb javaslat. Amikor John Cage rokonszenvesen rezdületlen, komoly arcát nézzük, akkor részint azt látjuk, amit a fényképező mutat belőle, noha azt csakúgy, ami alkalmasint önnön Cage-képünkből, - mondjuk - az emlékezetes „csendből” rákopírozódik. A bölcs és elmélyülten intellektuális Ligeti, a dinamikus Kurtág, vagy a megértő, saját hegedűjével bármikor korrigálni kész Sebestyén Ernő portréját nézzük, és ugyanez történik. Ám a késztetés, hogy színezzük meg a klasszikus fekete-fehér fotókat saját lehetséges élményeinkkel, Garas Kálmán érzékeny pillanatképeiből származik. Egyszerre csak azon kapjuk magunkat, hogy az impul- zív, szenvedélyes, vagy éppen segítőkész Vásáry Tamás képe, fölüti bennünk a zene lírikus kedélyű elemző-népszerűsítőjét - mondjuk a TV-szereplései alapján. De ismétlem, sajátos virtuális világban mozdulunk - kezdeti tétovaságaink után csábító irányokba. Egy jellegzetes kézmozdulat, egy fintor, egy arc állhatatossága (Nyesz- tyerenko), egy szellemi közösséget sugárzó triász (Jeney, Vidovszky, Keserű Ilona, netán az amadindások) mind-mind ezt a késztetést tanúsítja. Aki pedig nem rendelkezik olyan élményekkel, amelyek esetleg a portréalanyokhoz fűzhetné, az az ismeretségkötés gyöngéd pillanatait kaphatja ezektől a képektől.

Ez utóbbi értelemben a fotót retorikus kommunikációnak kell tekintenünk, amely határozottan épít az érzelmi-gondolati azonosulásra. Mint látjuk, képes olyan nem-retorikus kommunikációk iránti aktív szimpátiára is, mint az „újzene” jeles művelőinek megidézése. Egyáltalán tud finom visszhangokkal válaszolni távollévő zenei futamokra. Ez már a fényképezés varázsa. Anélkül, hogy pszichológiai diagnózisokra vállalkoznék, ami mindig „becsben” van a kuriózusra vadászó közönség előtt. Nos, Garas Kálmán képei - „láthatatlan” dallamoktól keretezve, tárgyuk súlyának megfelelően - érett, igényes közönségre várnak, és minden bizonnyal elérik azt.

38