Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 20.)
Sebesen leküldött ital után rögtön ízlelgetni kezdtem a következőt, miközben mé- lázgatva nézelődtem erre-arra. S egyszer csak összeakadt a tekintetem a hárfa művésznőjével. Zavartan elkaptam a fejem, de kis idő múltán sandán visszanéztem, és újra találkozott a pillantásunk. Az ovális asztal egy távolabbi pontján fedeztem fel. Magas volt mögötte a szék támlája, de nem dőlt neki, hanem kihúzott derékkal ült. Olyannak tetszett így, mint serdülőkorú leányka, akivel begyakoroltatták az illedelmes ülésmódot. Arról viszont - mintha - soha nem kapott volna okítást, hogy tolakodó férfitekintetek elől rejtezkednie kell. A normális nézés kívánalmát messze felülmúlva akasztotta tekintetét az enyémbe és ott tartotta, mintha soha nem akarná elvenni. Gyakorlatom volt a nőkkel való szemezésben, de most megállt a tudományom. Komolyan kezdtem figyelni a nőt. Ki akartam fürkészni, hogy mit csinál voltaképpen? Megtekint, vizslat, szemlél, bámul, felmér, beazonosít, megjelöl engem? Lehet, hogy nem is engem néz, hanem befelé néz, töpreng valamin? Nem lát idáig? Mentett már ki nehéz helyzetekből a vakmerőség. Ha nem temetett romjai alá, mindig tudtam húzni belőle valami hasznot. Kézbe vettem egy tele poharat, körbesétáltam az asztalt, megállottám a művésznő előtt, bokáztam és az asztalon lévő poharához koccintottam az enyémet. Csoda történt. Rám nevetett, mint amikor kisüt a Nap. Nevetett piros szája, csillogtak szép szemei és táncoltak göndör hajtincsei mezítelen nyakán és vállán. Az új helyzethez illően teljesen átalakította arcát s még testtartásán is lazított. Övéhez koccintottam a magam poharát, fenékig is ittam, azután lehajoltam az ölében tartott kezéhez, és csókot nyomtam rá. Ismét felnevetett és szaporán pergő nyelvvel mondott is valamit, de természetesen nem értettem. Annál beszédesebb volt, hogy a megcsókolt kezével félre nem érthető jelzésként, megszorította az enyémet. A szeme is beszélt. Szerintem azt mondta: „Tedd meg, amit akarsz, többet kapsz érte, mint gondolnád”. Cselekvési vágy sarkallt, de nyelvismeret nélkül tehetetlen voltam. Támadtak ugyan ötleteim, de ezek végül nem kínáltak marokba illő, és a nyilvánosság előtt megengedhető fogást. A nyilvánosságot kizárva ellenben többre jutottunk! Úgy tartottam elé behajlított karomat, mintha táncparkettről akarnám lekísérni azon a módon, ahogyan tánciskolában tanították. Rögtön belém is karolt és kisétáltunk a házból. A hajnali égbolt körös-körül felhőtlen volt, a csillagok kialudtak, keleten rózsaszínű derengés látszott. 113. 34
