Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7. szám - Fábián László: "Sokan voltak a hiányzók"
FÁBIÁN LÁSZLÓ „Sokan voltak a hiányzók" Vannak metaforák, valószínűleg csak ilyenek vannak, amelyek annyira szorosan kötődnek bizonyos korokhoz, főként ha még tárgyiasulásuk is megtörtént abban korban, hogy már-már emblematikusan mutatnak föl jelenségeket, összefüggéseket. Amikor Szepesi Attila új kötetének a Medvecukor címet adja, akkor első olvasatra nyilvánvaló, olyan nemzedék élményvilágáról kapunk költői beszámolót, amelyik még ismerte a medvecukrot. Ezt a - minden bizonnyal - túlértékelt csemegét, amit azonban a legjelentéktelenebb falusi szatócsboltban is megkaphattunk - teszem azt - a múlt század negyvenes éveiben, egészen addig, amíg tar-fejű „pajtásunk”, „bölcs vezérünk”, „Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványa” meg nem fosztott tőle bennünket - áttérve a hiánygazdálkodás több-nyomásos kommunista rendszerére. Azaz: a cím kordokumentumot sejtet, még inkább hangsúlyoz: egy megemészthetetlen korszak - vélhetőleg - lírai (hm) jegyzetelését. Némiképpen elbizonytalanít a líraiság felől, ambivalens késztetésekkel serkent az alcím: barbár szonettek. Nyomban egy önmagán, egyszerű szótári jelentésén túlmutató jelző: barbár, amit értelmezhetünk kimunkálatlan versformát jelölőnek, de bartóki áthallással őserejűnek, brutálisnak, nyersnek, vitálisnak stb. Mindezeknek együttesen, hiszen a szerző föltehetőleg tisztában van vele, mit beszél. Maradva egyelőre továbbra a könyv címlapjánál: Gulácsy Lajos Őszi vasárnap Normandiában című titokzatos festményét (volna olyan festménye, amelyik nem titokzatos?) látjuk, templomból, talán rorátéról kijövő öregekkel (feketében), fiatalokkal (fehérben) - élet és halál végletességét idézve. Akik nem ismernék Szepesi Attilát, ebből a kötetből olvashatják ki mély vonzalmát Gulácsy sorsa, művészete iránt; rokonunk volt szegről-végről - írja egy helyütt a Beregszászban is forgolódó maskaráról, csodabogárról. Merthogy az első színhely Kárpátalja és Beregszász lesz a kötetben. Egyelőre maradjunk még a belső címlapnál, ahol mottóként Kipling idézet lep meg bennünket: Ami van az volt is. Ami lesz, nem más, mint egy visszatérő, elfelejtett esztendő. Tekinthetjük fölütésnek, mégis inkább - a kötet olvasása után mindenképpen - a költő egyértelműen poétikai attitűdjét mutatja: azt a rezignációt, amivel a megbolydult/megbolondult világ ismétlődő aljasságaihoz közelít az idő cifra áradásában. Szóval föl vagyunk készítve, eligazított bennünket műve olvasásához. Talán az utolsó sort is előlegezve: sokan voltak a hiányzók. Az igazán meggyőző előszámlálá- sok, lajstromok a hiányokat szintén fölsorolják - a teljesség jegyében. Az emberiség története általában egyúttal a veszteségek története; kiváltképpen a huszadik század nyomatékosítja ezt a kijelentést. Az alcím barbár jelzője - úgy tetszik - éppenséggel ilyesmire (is) utal: egy barbár kor (ugyan melyik nem az?) veszteségeire. Vegyük azonban verstanilag szemügyre a citált jelzőt. A jelző és a jelzett szó között érezhető feszültség van: a szonett igencsak határozott forma, eleve szabályokba szorítja használóját. Az ún. petrarcai szonett jóval névadója előtt kialakult (talán provanszál trubadúr-hatásra), ám kétségtelenül a kora-reneszánsztól datálhatjuk máig tartó népszerűségét. (Máig; akkor is, ha tudjuk, mekkora hévvel támadták/tá5
