Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - Weiss András: A kezdet II. rész
magyar órák... Tulajdonképpen hiába bányászok, nem találom a nyomokat. Ami megmaradt az a TARTÁS, amit tőle tanultam, ami túlment az említett splendid iso- lation-en. Valószínűleg ő volt az, aki felkeltette bennem az önfegyelem szeretetét és azt, amit németül úgy hívnak, hogy „lustvolle Selbstbeschränkung” (fordítva talán az igénytelenség öröme). Tisztán emlékezem Ipoly „Guszti” énekóráira; soha nem élveztem igazi operaelőadást úgy, mint a Jancsi és Juliskát az ő beszámolójában, amiben elmesélte a Pesti Operaház előadását. Gyönyörű volt. Szomor Tamástól12, hallottam először az atomfizikáról, a hittan órákon. Bóner Döme, az első hittanárunk, egyszer óraközben a Horthy István Repülőalap perselyét hozzávágta az egyik hátsó pádon ülő osztálytársunkhoz, azt hiszem, Taródihoz (Schmidt tanár úr: „Ta- ródi weiter” mondás lett, mert bizony nem tudta folytatni). Szerencsére nem találta el. Radnai tanár úr, aki egyszer - nem érdemeltem meg - nagyon megdicsért egy rajzomért, az volt a címe, hogy karácsony. Ez a dicséret szinte szárnyakat adott, ha csak egy kicsit is tehetséges lettem volna, akkor Rafael vált volna belőlem. Nem vált, mert sajnos egy cseppet sem voltam tehetséges. (Ezt az általam nagyon szeretett Radnai tanár1* urat csak egy hajszállal vétettem el; 1949 tavaszáig Salzburgban volt és én 1949 őszén érkeztem oda. Sajnálom.) Tisztán van még az előttem, hogy a légitámadások alatt a pincében folyt az oktatás. Még látom magam előtt a boltíves pincét is. Az életünket a tanuláson túlmenően is az iskola dominálta. A bélyegkor - ahol alelnökig vittem - Iharos tanár14 úrral, mint vezető tanárral és Wellesz Lórival (mi lett vele?) mint elnökkel. És persze mindenekelőtt a cserkészet. Tisztán emlékezem a táborokra, arra hogy Felsőlendvain Szigetvári Dünnével voltam együtt egy Rover sátorban és milyen büszke voltam, hogy egy ilyen nagyfiú pártfogolt. Ez már a háborús hisztéria ideje volt, próbariadókkal, hogy felkészüljünk esetleges partizántámadásra. Egy ilyen próbariadó alkalmával elkaptuk a tábor körül settenkedő tanárparancsnokot, Schmidt tanár urat, aki ellenőrizni akarta a próbariadót és elpáholtuk. Erre emlékezem, meg a tábori konyhára, amit a földbe ástunk, meg a zászlórúd felállításra. Felsőlendvai a visszatért Délvidéken fekszik, a faluban alig beszéltek magyarul. Az ortodox zsidó vegyeskereskedő viszont ékes dunántúli tájszólásban árulta a portékáját. A baráti kör is az osztálytársak vagy iskolatársak köréből toborzódott. Mindenekelőtt Friedsam Vili, akivel már az elemiben is együtt jártam, no meg szomszédok is voltunk; Peszlen Ervin, aki másodikban aztán elhagyott bennünket és Budapesten a Volksdeutsche Schule-ban folytatta a tanulmányait, Gyímesi Szilárd, a biciklitúrák Essoe Imivel és Soós Ferivel, a focizás Péntek Tibivel és Tölgyesi Lacival... Döbbenetesek a megmaradt képek a születésnapi „zsúrjaimról”. 1939-ben 12-en voltunk, a bennünket kiszolgáló, igen kedves Máriával, a szobalányunkkal együtt. Ebből a 12-ből 8 élte meg a következő 12 évet. Csató Jancsit (elöl, behunyt szemmel), Anyámat (hátul, az álló Mária mellett), valamint Grünwald Babát (anyám mellett) Auschwitzban gyilkolták meg, Peszlen Ervin, (hátul a maslis kislány mellett) „elveszett” a háborúban, a két Friedsam fiú pedig 4 évet töltött a kommunisták börtönében. Az 1941-es születésnapi résztvevőknél hasonló a helyzet. Itt már Peszlen Ervin a Volksdeutsche Schule-ba járt Budapesten, tehát nem volt jelen. Jelen volt viszont Bíró Péter (bal oldalon az utolsó, és Gyimesi Szilárd (hátul a nagy támlásszékben) 79
