Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Weiss András: A kezdet II. rész

zással járt. Ez a nyaralás menyen bevésődött az emlékezetembe. A Vitéz penzióban laktunk, a penzió tulajdonosnője Vitézné, Vitéz Miklós9, a „Csodaautó” rendezőjének elvált felesége volt. A penzióra való pénzt a válásnál a férjétől kapta végkielégítés gyanánt. Hogy erre még 74 év után is emlékezem, bizonyítja, hogy ez a nyaralás mennyire bevésődött az emlékezetembe. Vitézné, emlékeim szerint 40 és 50 év közötti testes asszonyság volt, aki a penzióban családias hangulatot teremtett. A szobára nem emlékezem, a kertben sok fa árnyékában kockás abroszú asztalok álltak, itt reggeliztünk. Közös fürdőszobák és WC-k voltak, a WC-ben egy tábla, amin a használók figyelmét felhívják, hogy amennyiben a lehúzás nem jár tökéletes eredménnyel, a WC kefével „serkentsék” a maradékot. Ez a „serkentés” mindenkinek nagyon tetszett. A vendégek közül emlékezem Karinthy Frigyesre és feleségére, Aranyra, Németh Antalra, a Nemzeti Színház igazgatójára, Komlós Vilmosra és még egy filmesre, akinek nevét elfelejtettem. Nem csak a reggeli zajlott a kertben, hanem azt hiszem a többi étkezés is, azokra viszont nem emlékezem, csak a délutáni időtöltésre, ami a legtöbb asztalnál kártyázásból állt. Komlós Vilmos (Sajó) asztalánál alsóztak, Karinthyné römizett. Én általában Komlós Vilmosnak „kibiceltem”, amiért 20 fillér kibicpénz járt. Emlékezem, hogy Komlóst ugratták, (ki? Nem emlékezem), hogy túl kicsinyes a kibicpénzzel. Életünkben az evésnek komoly szerep jutott, ami akkoriban vidéki polgári családoknál szokás volt, így „biztos, ami biztos” egy rúd téliszalámit vittünk magunkkal. Ezt a reggelihez mindig levittük magunkkal és a kapott reggelit néhány szelet téliszalámival egészítettük ki. Egyik reggel, a szomszéd asztaltól átjött hozzánk Karinthy Frigyes és kért a szalámiból. Anyám átnyújtotta neki a rudat és egy kést, hogy szeljen. Karinthy egy ék alakú szeletet kanyarított, majd a szelet vékony oldalát mutatva felénk, azt mondta. „Ugye milyen szerény vagyok?”

Rajongtam, és rajongok Siófokért. A platánokkal szegélyezett allék az Adria környékre emlékeztetőek, vagy az Adria környéke emlékeztet Siófokra? Különösen a „régi strandot” szerettem, ahol alig voltak és kedvemre hancúrozhattam a vízben. A Balaton itt egészen sekély, vagy 100 métert kell a mélyvízig sétálni. Itt kezdtem el víz alatt úszni, és egy ízben kiúsztam egészen a mély-víz tábláig, ahol nem tudtam már leállni. Kapaszkodtam a mély-víz tábla rúdjában, egészen addig, amíg valaki „kimentett”. Még ugyanazon a nyáron, már Szombathelyen az új strand úszómesterétől Mérei (vagy Mérai?) bácsinál úszóórák keretében tökéletesítettem ezt a készségemet.

Nyáron rendszeresen a strandra jártunk. Onnan legtöbbször Mostohaapámmal mentem haza. Ő mindenhova biciklin járt, értem is biciklin jött. Felültetett a bicikli keresztrúdjára és úgy tolt. És beszéltünk a világról. A napról, a bolygókról és hogy talán majd egyszer, úgy ahogyan a rádió a hangokat hozza messziről a szobánkba, majd lesz egy olyan készülék, ami a képeket lesz képes behozni. Ez 1937, 1938-ban lehetett, amikor Berlinben a Funkaustellungon már régen bemutatták a televíziót. Ez jellemezte az akkor vidéki polgárság informáltságát. Informáltságban 50 évvel voltunk elmaradva a világ mögött, és ebből kifolyólag mentalitásban is. Rezzori ezt a fenomént „Zeitenverschleppungnak” nevezi. Ezért szoktam mondani, hogy a saját életemben 130 évre tudok visszatekinteni (a saját korom és az 50 év elmaradottság). Ezek a beszélgetések, a bicikli keresztrúdjának a bevágása, mindez valahogyan édes emlék.

76