Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Alexa Károly: Szövegvendégségben - Nagy Gáspárnál

nemcsak az én emlékező mechanizmusaim szeszélyének, hanem a nyers véletlennek is - mi jegyződött le és mi maradt fenn... Megjegyzem - tovább erősítve ezt az „alanyi” dilemmát hogy ezeket a mentegetőző sorokat ráadásul olyasvalaki írja, aki nyilvános irodalmi-közírói munkálkodása során a kezdet kezdetétől (lassan már félszázada) ag- gályosasan kerülni próbálta az egyes szám első személyű előadási formát, aki nem óhajtotta nyíltan is vallomásossá tenni állításait, meditációi és ítéleteit, amelyek ter­mészetesen (és óhatatlanul) szubjektív indíttatásúak, mert milyen mások is lehetné­nek... A dilemma feloldhatatlan. Azt tudom idézni, aminek én vagyok (általában) a címzettje, jóllehet az emlékezet „célszemélye” nem én vagyok. S továbbá: biztosan tu­dom, hogy Nagy Gáspár nagyon sokakkal levelezett, vagy volt másféle - írásban is do­kumentálható - kapcsolatban (1. titkosszolgálati jelentések). Sarusi Mihály éppen az Életünkben adta közre, illetve ismertette írásos emlékeit (2009. n-12. szám: Gazsi írja Miskának). Mihály barátunk - íróhoz illően - meggyőző stiláris egyneműségben egyez­teti idézeteit és saját életrajzi visszatekintéseit. Mindehhez annyit tennék hozzá, hogy utolsó, még maga által összeszerkesztett könyveiről hosszabban írtam az Életünkben, s mivel ezeknek a prózai összeállításoknak (Szavak a rengetegből, Közelebb az életemhez) darabjai erősen személyes ihletettségűek voltak, köztük jó pár ponton érintve kettőnk kapcsolatát is, vettem a bátorságot, hogy ismertetésemben ne tartózkodjam a személyes utalásoktól (Életünk 2006. 4. és 7-8. szám). A Közelebb az életemhez 2005-ben jelent meg, a címében halvány, de kétség- beesett öniróniával, némely felvett szövegben pedig nyilvánvaló melankóliával sugal- mazódik a búcsúzás. Ismertetésem-bírálatom megírásának több egymással kereszte­ződő motívuma volt. Soha még érdemben nem írtam Nagy Gáspárról, ezt akarván „pótolni”, magamnak is tisztázni akartam (élet)műve kulturális, ideológiai mögöttesét, azaz tisztázni önépítésének folyamatát (faluból a fővárosba - karrierrel párosuló au- todidaxis Magyarországon a hatvanas-hetvenes években!); és nem tagadom (sejtve ál­lapotát) ... örömet akartam szerezni neki... Hadd másoljam ide utolsó nekem címzett levelét 2006. április 11-éről („hajnalban”) Kedves Karcsi! Ma éjjel olvastam az áprilisi Életünk-et. Köszönöm kivételes figyelmedet, mond­hatnám: baráti rezonanciádat két könyvemre. Persze a rezonanciát természete szerint vallomásnak (amely tényleg meglepett!) és a narráció szakszerűségének is gondolom, s így is olvasom. S fölöttébb értékelve, hogy két ilyen sokféle szálból összeszőtt könyvet egy nyalábba fogva értékelsz, magyarázol kitűnő stílben. Köszönöm! (Most jött meg a Tiszatáj és a Bárka legújabb száma is, ahol szintén kritikákat olvashatok, igaz csak az utóbbi könyvről), (az áprilisi Kortársban egy eléggé megrázó dolgozatot olvasok Tollas Tibor kapcsán Kannás Alajosról; bevallom én K. A. múltját nem ismertem, de eléggé hihetetlen s én jó költőnek tartottam, míg T.T. élete is sok szempontból nóvum előttem. Igen remélem, hogy az emigráció, akik ismerték őket, hozzászólnak ehhez a kényes történethez.) Most látom, hogy április n-én hajnalban írok Neked.). A. okán mondják, ez a Köl­tészet Napja; meg Márai születésnapja is. Ez is milyen érdekes: Márai nagyon szerette József Attila verseit, tán Arany János után a legjobban, nyoma ott van a szerintem leg­szebb Márai-opuszban, a Szindbád hazamegy-ben. Kedves Károly Barátom! Bizony elgondolkodtam én is, hogy az élet mily különös színterein találkoztunk, bizton mondom: igen jó helyeken álltunk egymás mellett. (Majd elfelejtem: minden mai civakodás ellenére örültem az MDF 5,05%-ának.) 39

Next

/
Oldalképek
Tartalom