Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - A haditudósító - Beszélgetés dr. Kuntár Lajossal

lett hadifogoly, mert, ha valaki megszökött, akkor a kéznél lévő vasutast fogták el. Náluk csak a létszám volt fontos. A lényeg az, hogy egy ideig még kiabáltak, hogy jöjjön már az, aki elment. Én csendben voltam. Estig nem mertem felkelni, ott feküdtem a földön. Egyszer csak elmentek. Később tudtam meg, hogy Szibériába kerültek. Szóval én néhány órai fogság után megszabadultam. Bécsújhelyről megindultunk haza. Sopronba léptük át a határt. A többiek elmentek Pest felé, én meg jöttem Szombathelyre.

Még egyszer volt fogságban.

Megjelent 1943-ban A véres Don című riportkönyvem, ezt 45-ben zúzdába küldték, szeptember 9-én engem meg letartóztattak. Csörötneken voltam az édesanyámnál. 30 napig voltam előzetes letartóztatásban, mégpedig a Belsikátorban. Ott egy közönséges pincébe gyűjtötték össze a letartóztatottakat. Engem Csörötneken tartóztattak le. Egy ismerős fiatalember jött értem, aki annak idején a cserkészőrsömben volt, de rossz tanuló lévén megbukott és borbély lett belőle. 1945-ben beállt a rendőrséghez, és a rendőrség politikai osztályán dolgozott. (Akkor még nem volt AVO, de ez volt az elődje.) Azzal jött, hogy ki akarnak hallgatni. Ez tizenkettő előtt volt valamivel. Édesanyám az anyai ösztönével rögtön megérezte, hogy baj lesz. Kérdezte: „Le akarják tartóztatni? Akkor legalább engedje meg, hogy hadd ebédeljen meg.” „Nem, nem, csak ki akarjuk hallgatni, aztán engedjük is haza.” Bebicikliztünk Szentgotthárdra a rendőrségre. Ott a politikai osztályon, amint beléptem, közölte, hogy le vagyok tartóztatva. Rögtön ki akart hallgatni. Kérdezte, hogy miért mentem ki a frontra. Mondtam, hogy azért, mert katona voltam. „De meg is lehetett volna szökni!” Mondtam, hogy ha maga olyan naiv, hogy azt hiszi, hogy 1942-ben meg lehetett volna szökni, akkor én magának nem is válaszolgatok. Felugrott. Csapkodta az asztalt: „Na majd magát megszorongatják Szombathelyen a Belsikátorban.” Én akkor már hallottam a Belsikátorról, mert gyakran voltam bent Szombathelyen. Tudtam, hogy ott van a politikai rendőrségnek a fogdája. Ez egy közönséges pince volt. Egy éjszakát Gotthárdon töltöttem, és másnap reggel rendőrkísérettel jöttünk Szombathelyre. A rendőr édesanyja szintén csörötneki volt, így ismert engem. Mondta, hogy őneki kell bekísérnie, de majd külön ül tőlem a vonaton, hogy ne lássák, hogy rendőr kísér. így is volt. Amint megérkeztünk, azt kérdezte, hogy nincs-e valaki ismerősöm itt, Szombathelyen. Mondtam, hogy van. Azok, akiknél laktam, amikor katona voltam. Velük nagyon jó barátságba kerültem. „Hát akkor menjünk oda.” Rögtön megkérdeztem, hogy nem kéne-e bekísérni, hisz tudják, hogy mikor ér be a vonat. Mondta, hogy nem, nem, ráérünk később is. Elmentünk az ismerősökhöz. Amikor a rendőrt meglátták, rögtön tudták, hogy mi a helyzet, de nagyon barátságosan fogadták őt is. Megreggeliztünk. Én kilenc óra felé mondtam, hogy menjünk már, mert félek, hogy megbüntetnek (a korai, nyolc órás vonattal jöttünk ugyanis). „Hát, ha nagyon siet, akkor menjünk.” - mondta a rendőr. A Belsikátor pincéjében az illat rögtön megütötte az orromat, jobban mondva a szag. Nem volt külön illemhely ugyanis. 6-7 ember volt ott. Rögtön felálltak, és azt kérdezték tőlem akik ott voltak, hogy engem, miért hoztak be. Mondtam, hogy haditudósító voltam. Egy másik azt kérdezte: „Zsidó ügye van?”. Tudniillik ezek, akik akkor lent voltak, mind a munkaszolgálatosoknál voltak keretlegények. Mert azt mondja, „akkor ma20