Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - A haditudósító - Beszélgetés dr. Kuntár Lajossal
A legidősebb megmaradt a gazdálkodásnál, a következő asztalos lett, az utána következő kőműves. Az előttem lévő bátyám meg, amikor katona lett, bent maradt. Az édesapámnak az volt a terve, hogy a testvéreihez hasonlóan ő is nevel papot. Ugyanis a két nagybátyámnak egy-egy fia már pap volt. Az egyik világi pap, a közeli Nardán volt plébános. A másik pedig piarista tanár, aki Debrecenben, Szegeden, Vácott, végül Pesten is tanított. Mikor meghalt édesapám, megváltoztak a viszonyok. A legidősebb bátyámnak nem volt választása, mert azonnal be kellett állnia a munkába. A következő bátyáim inkább iparosok akartak lenni. Én maradtam egyedül édesanyámnak, aki megfogadta, hogy teljesíti édesapám kívánságát. De hát a húszas évek gazdasági viszonyai olyanok voltak, hogy nehéz volt ezt megvalósítani. A tanítóm viszont folyton járt édesanyám nyakára, hogy „Kati néni, ezt a gyereket taníttatni kell”. Csörötnek, mint mondtam, ott volt Szentgotthárd közelében. Szentgotthárd Széli Kálmánnak köszönhetően már kapott gimnáziumot. Az első Vas megyei polgári iskola ott jött létre. Kőszegen voltak a bencések, Szombathelyen a premontreiek, de világi gimnázium akkor még nem volt. 1883-ban jött létre algimnáziumként. Ez azt jelenti, hogy négy osztály volt akkor még csak, ezért aztán például Pável Ágoston, aki ott kezdte a gimnáziumot, az ötödiket már Szombathelyen, a premontreieknél folytatta. László Emilnek hívták a tanítót. Annyit járt édesanyám nyakára, hogy beleegyezett, hogy beírat. De nem szeretett ő hivatalokba járni, azt mondta, csak akkor, ha a tanító úr elkíséri a beiratkozáshoz. Hat és fél kilométerre voltunk Szentgotthárd- tól. Azon az 1926. júliusi napon édesanyámmal elindultunk gyalog. A szükséges iratokat berakta édesanyám a cekkerbe. A tanító úr jött utánunk biciklivel, és együtt mentünk be Szentgotthárdra. Az iskola kapuja előtt kellő izgalom fogott el, mert tudtam, hogy az életem meg fog változni. Jó tanuló voltam. Attól nem féltem, hogy nem állom meg a helyemet, csak hát mégis újak voltak a körülmények. Később kisült például, hogy más kiejtésünk volt, mint a városi gyerekeknek. Meg mi, falusiak, hosszú nadrágban jártunk, azok meg mind térdnadrágban. Körülbelül hatan voltunk paraszti származásúak, különösen a közeli vend településekről. Szentgotthár- don találkoztam a gimnázium könyvtárában a könyvek sokaságával. Rávetettem magamat, olvastam sokat, és tanultam közben becsületesen. Én nagyon korán rájöttem arra, és ezt a fölismerést vallom ma is, hogy az emberek sorsán változtatni csak a tudással lehet. Én azért tanultam, hogy átadhassam azt a tudást, amit szerzek. Láttam a paraszti sorsot és azt az elmaradottságot, amiben az én gyerekkoromban éltek a falusi emberek. Újságot is alig olvastak. Akkor még olyan nézet volt, hogy a parasztot meg kell hagyni a butaságában, mert addig csendes, addig nem követeli jogait. Pedig állítom, hogy sok parasztember sokkal értelmesebb volt, mint a tanult emberek sokasága. A gimnáziumban is voltak úgynevezett „úri gyerekek”, akiket a szülői kapcsolatok segítettek sokszor át, nem a tudásuk. Az osztályzatoknál is érvényesült a társadalmi hovatartozás. Én már diákkoromban tartottam a falumban népművelési előadásokat a falu történetéről, már diákkoromban tanulmányoztam a falu történetét. Ugyanis felismertem, hogy igazán szeretni azt lehet, akit és amit alaposan ismerünk. Tehát meg kell ismerni a múltat. Ezért lettem népművelő. Az írásaimmal is, és az élő szóval is a nép művelését tartottam a legfontosabbnak. Még ma is ezt tartom a leglényege5
