Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 5. szám - Weiss András: A kezdet

az ember. Furcsa, hogy nem emlékezem arra, hogy mibe fektettem ezt a vagyont. Gondolom a Schuko kisautó gyűjteményemet gyarapítottam. A Müller családból a legjobban Dénest szerettem.22 Imponált, mert motorbiciklin járt, és néha felültetett a motorjára. Egyszer, felültetett egy tejes lóra is. Apám keresztapja Pető Ernő23 volt, a Szombathelyi közkórház igazgatója. Pető Ernő méltóságos úr volt. A családban keringett egy olyan történet, miszerint apámnak is felajánlották a méltóságos titulust, ami persze nagyobb pénzösszeg felajánlásával járt volna. Apám lemondott erről a dicsőségről, amit azzal indokolt, hogy őt a cím nem érdekli, és a feleségét a piacon meg úgyis méltóságos asszonynak szólítják.

A vallás otthon nem volt téma. Nekem esténként imádkoznom kellett ’’...schließe meine Äuglein zu” aztán a kérés, hogy a magasságos vigyázzon rám, amihez a végén mindig hozzáfűztem: ’’und den Zwerg”. Ugyanis volt egy kis, ’’Stoffzwergem”, amivel együtt mentem aludni. Különben kifejezetten fiús játékaim voltak, építőkockák és hasonló, de volt egy játékkredencem „Családi Drogéria” felirattal, ami tele volt illatszertári próbákkal. Egyszer aztán, mondtam már a magyarságom eléggé hiányos volt, azt találtam mondani, hogy „családi tragédia”. Ez a jelenlevőknél, Teta és Anyám, összekacsintást eredményezett, valószínűleg a családi feszültségek idejében lehetett. Nem emlékezem, hogy a szüleim templomba jártak volna, nem emlékezem, hogy az iskola előtt misére vittek volna. Nem volt vallásos lihegés, ami bizony a kitért zsidóknál gyakori volt. De, Apám felvette a halotti kenetet.

Sokat jártak hozzánk a szomszédos Szalezi-plébánia papjai, valószínűleg, azért mert apámnak köze volt az akkoriban épülőfélben lévő templomukhoz.24 Úgy tudom, nem ő építette, mégis, amikor 1978-ban meglátogattam sírját a templom kriptájában, az ott szorgoskodó hölgy, aki a virágokat rendezte, úgy beszélt róla, mint a templom építőjéről. Emlékezem, hogy pap barátaink anyám specialitásának, az irishstew-nak nagy csodálói voltak. Egy alkalommal Grösz püspök25 volt a vendégünk, ő nem irishstew-t kapott, hanem halat. Ezt megelőzően megtanítottak rendesen halat enni. Az ebédre egyáltalán nem emlékezem, de a halevés művészete nagy hasznomra válik mai napig.

Apám betegsége folytán állandó látogató volt háziorvosa, Heimann Laci bácsi. Mint csendes, megnyugtatóan jelentéktelen, emberként emlékezem rá.

Velünk szemben volt a szombathelyi hadosztály parancsnokság. Több ízben katonatisztek is jártak nálunk vendégségben, úgy tűnik, mintha Jáni Gusztáv26 is köztük lett volna.(Ez csak téves emlék lehet, Jáni csak 1936 őszen került Szombathelyre, amikor apám már halott volt. És apám halála után jáninak semmi indítéka nem lehetett nálunk előfordulni!).

1935 tavaszán, „autóbaleset” ért. Felálltam a lábbal hajtós autóm ülésére, hogy valamit elérjek, az autó kigurult alólam és a sípcsontommal ráestem a sárhányójára. Sebes lett a lábam, ami egyedül nem lett volna baj, de sajnos vérmérgezés lett belőle. Bevittek a kórházba, és Pető doktor vizsgált meg. Aztán a következő nap ismét bevittek és én, úgy látszik akkor már valamit szimatoltam és csak azzal a feltétellel feküdtem fel, hogy Pető doktor megígéri: nem operál meg. Megígérte. Aztán hirtelen az orromra szorítottak egy éteres maszkot és elaludtam. Amikor felébredtem, felültem és Pető doktornak lekentem egy pofont, mert becsapott. Ha visszagondolok Pető doktorra, orromban érzem a vazelin szagot, amit mindig maga körül terjesztett. (Pető doktor később Mindszenty orvosa volt.)

89