Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 1-3. szám - Kávássy János Előd: A vég kezdete - Amerikai prognózisok és politikai helyzetértékelés Kelet-Európa jövőjéről a rendszerváltás hajnalán
bizonyos tekintetben jóval egyszerűbb volt az akkori elzárkózottabb és merevebb politikát képviselni”,27 ráadásul Washingtonban „egyáltalán nem tartják visszafordíthatatlannak az utóbbi évek pozitívumait, a két ország közötti kapcsolatokban és ezen folyamatok megszilárdulása még nem érte el azt a fokot, hogy ne lehetne megszakítani.”28 Házi Vencel washingtoni magyar nagykövet 1988. januári összefoglalója szerint az amerikai külügyi vezetésben ekkor valójában több megközelítés is létezett a szovjetekkel, illetve a kétoldalú tárgyalások eredményeivel kapcsolatban. A képviselők, szenátorok, kormányzati tisztviselők és politológusok véleményét összegző jelentése három főbb csoportba sorolja ezeket. Az első, legszkeptikusabb csoportba azok tartoztak, mint Caspar Weinberger (1987-ig Reagan hard liner védelmi minisztere) vagy Richard Perle (Weinberger helyettese) és Kenneth Adelman (a fegyverzetkorlátozási tárgyalások vezető szakértője), akik úgy látták, hogy a „Szovjetunióban a változások minden területen a felszínen mozognak”, s az „továbbra is erőteljesen fegyverkezik”.29 A második csoport pragmatikus konzervatívjainak és demokratáinak véleménye szerint „a Szovjetunióban ténylegesen érzékelhető változások mennek végbe, de ezek ma még nem elég meggyőzőek se a kül- se a belpolitikában”; az e csoportba tartozók úgy ítélték meg, hogy „a gorbacsovi törekvések őszinték és jó- szándékúak, de következetes végrehajtásuk útjában számos belső akadály tornyosul.”30 A harmadik csoportban a pozitív irányban elfogult, bizakodó liberális szakértők és a - Házi szerint - demokrata többség véleményét találjuk: „[...] a Szovjetunióban korszakos változások jelei tapasztalhatóak, s a kérdések többségében a mai szovjet gyakorlat egyszerűen összehasonlíthatatlan a négy-öt évvel ezelőtti helyzettel”,31 melyből kifolyólag az Egyesült Államoknak „nem csupán alkalmazkodnia kell ezekhez, hanem sajátos eszközeivel elő is kell segítenie a változásokat”.32 A jelentések hűen tükrözik, mennyire komplex helyzet alakult ki az 1980-as évek utolsó harmadára. Egyrészt ott volt a két szuperhatalom viszonya, illetve a konszenzussal kialakított egyezmények gyakorlati végrehajtásának kérdése. Másrészt ott volt a Szovjetunióban zajló változások kérdése, középpontban a gorbacsovi kurzus túlélésével. Harmadrészt figyelembe kellett venni a Kelet-Európábán beinduló, a szuperhatalmi erőtér megváltozása által indukált felszíni (kormányzati), és felszín alatti (ellenzéki szerveződések) változásokat; negyedrészt pedig ott volt ennek a Kreml keményvonalasaira gyakorolt hatása, az esetleges ellenreakció, a visszarendeződés fenyegető rémképével. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy az 1956-os lengyel válság, illetve magyar forradalom és szabadságharc óta nem állt fenn ennyire sok ismeretlenes helyzet a keleti blokkban. Igaz, alapvető különbséget jelent, hogy a több mint három évtizeddel korábbi helyzethez képest az USA-nak immár direkt befolyása volt az események alakulására: a Szovjetunióra éppúgy, mint a keleti blokk országainak felére. A befolyásolás képessége ugyanakkor nem jelentett - Washington szemszögéből sem - kiszámíthatóságot, így az amerikai külpolitika a várható változások generálta lehetséges politikai és társadalmi feszültségekre koncentrált, részben integránsán, részben túl a keleti blokk általános gazdasági válságán. „A szovjetunióbeli változások, a nagyhatalmak viszonyának javulása, a kisebb szocialista országokon belül kibontakozó reformfolyamatok és a lengyelországi konszolidáció hatására az amerikai külpolitikában erősödik az igény a Kelet-Európa-politika és a differenciálási kritériumok átértékelésére: a fejlemények összhatásukban 28
