Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 4. szám - Alexa Károly: Szövegvendégség - egy valahai fiókban (II. rész)
Van tehát egy szövegünk, számos változatban, esetenként letagadhatatlanul szellemes képi megoldásokkal, a szerzőjéről viszont nem tudunk semmit. Pontosabban: számos költő fogható gyanúba, alanyi magyar költők valamennyien, hiszen a ver- sezet megoldásai annyira „egyszeriek”, hogy a „kollektív szerzőség” ötletét fel sem érdemes vetni. (Persze azért... el tudunk képzelni egy olyan kávéházi képet a korábbi századelőről vagy az első világháborúból ocsúdó Pestről, ahol..., ahol együtt ül ez meg az a Nyugattól, meg a környékéről, Osvát már eltűnt a sötétben egy remény- teljes költőnőcskével, vagy egy költőtanonc húgocskájával, megyeget valami versfeladvány a márványasztal körül, aztán kiszökik egy hirtelen szótévesztés az abszintből vagy a sokadik konyakfröccsből, mondjuk a „kopár sík szarja”, a sor még el sem hangzik, csattan rá a rím, a vékony költő valahonnan egy franzstadti ágybérletből legelteti szemét a melegedni betérő lányokon, a „Csirkekorzó” ott a nagyablak előtt, nézi a térdén a kopott szövetet, „hát ha én is..., hát ha nekem is...” és már mondja, „Toldi”, a rím csak „tolni” lehet, tolni, de mit, hát ami elöl van, Gyuláról mesélik, hogy olyan forradások vannak rajta, hogy minden zsidónő kezében felforrósodik a süteményesvilla, kis hab rezeg a sejtelmes bajuszkán, ezzel üzennek Gyulának alantról a „rugószerű” női „hajak”, ahogy egymás között duruzsolnak a Gutfreud ablakában, nü ja, ezt is már átnevezte a Schwartz, ha már megvette, miközben Reinitz Adyt zongorázik „Óh, Johanna, az álnok”...) Ha a pajzán- (trágár-, pornográf-, malac- stb.) Toldi szövege előfordulásainak és a vélelmezhető szerzőségnek a problémagubancáról akarunk pár bekezdést rögzíteni, kézenfekvő, hogy elsőül írott forrásainkra utaljunk: Czigány Lóránt értekezé- sére-emlékiratára, illetve a „mi” - eddig kéziratban „lappangó” -Toldinkat kísérő forrásutalásokra. Czigány Lóránt 1950 körül a gimnáziumban találkozott a verssel (ő bár nem közli, tudjuk, hogy Sátoraljaújhelyen érettségizett) egy nem nevesített felsőbbéves előadásában, azután üdülő gimnazistákat, egyetemisták katonai kiképző táborait, a sztalinvárosi építkezést említi, a „mi” szerzőnknél a konkrét helyszínként megjelölt tapolcai katonai körlet mellett egyéb honvédségi helyszínek, üzemek és középiskolák jönnek szóba. Szerzőként meg Lőwy Árpádot, József Attilát érintik a feltevések (ez utóbbira, nemcsak a „mi” szövegközlőnk, hanem Faludy György is utal, mint aki „egyszer baráti társaságban” mondja ki a „nagy barát” nevét, Czigány szerint nem kizárt, hogy „esetleg magáról akarta elhárítani a gyanút”), én magam is valahol-valamikor Arany János nevét is hallottam szakszerű fejtegetés kíséretében. Czigány a maga kortársaitól való „érdeklődése” alapján „biztosan” állítja, hogy vagy az Eötvös Kollégiumban, vagy a sárospataki angol internátusbán, vagy esetleg Debrecenben (haj, a Csokonai-hagyomány!) keletkezett. Bizonyíték persze nincs egyikre sem. A versezet elterjedtségére mutat az, hogy a hévízi előadás után egy erdélyi (marosvásárhelyi) illető is bizonyítja ottani ismertségét, jómagam meg utalhatok szegény korán elment Kolozsvári Papp László 1990. június 15-én keltezett levelére - szintén erdélyi származék, mint köztudott -, amelyben a maga akkori nyomorúságosnak érzett állapotáról ír: „Hogy még így is jobbnak érzem magam másoknál, azzal magamat nem tudom félrevezetni: ez már az öreg Toldi utolsó csatája, egy olyan Toldié, aki ifjan nem győzte le a cseh bajnokot (de még Johannát sem elégítette ki a beste átirat szerinti módon).” Végezetül - és itt jön egy Bereményi-Cseh Tamás-féle „fura csavar” - Czigány „egyik adatközlőmként” nevesíti a csöndes lírikus Zászlós Levente nevét, aki szerint „könnyen meglehet, hogy paptanárról van 80
