Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 4. szám - Alexa Károly: Szövegvendégség - egy valahai fiókban (II. rész)
vegek rekonstrukciójából épül föl - tehát egy olyan szöveg megteremtése (ahogy a szerző nélküli mű szerzője meghatározza: „kompozit”), ami soha nem létezett, noha minden betűjét a száj(hm...)hagyomány igazolja, s „mint ilyen” játékos modorú, de példátlanul izgalmas egyedi hozzájárulás a magyar textológiának ahhoz a beláthatatlan tágasságú és mélységű terrénumához, amiben a népköltészet és az ún. közköltészet éppen úgy jelen van, mint az irodalomtörténetileg jegyzett alkotók szövegeinek halmaza. (Megjegyzem, hogy - noha az emlegetett hévízi konferencián nem voltam jelen - már a kezdetekor értesültem Czigány kutatásáról, sőt ha irdatlan papiros halmaim között akkor megtalálom, az „én Toldimat”, vagyis a „valahogy” hozzám került Toldi-változatot is átadtam volna neki földolgozás céljából. Most csöndes szomorúsággal idézem alakját. Régen számon tartottuk egymást mint szakmabéliek. 1984 nyarán (a tőlünk ellopott olimpia idején, amikor egyébként minden angol valami krikett bajnokságot nézett az utca felé fordított bolti tévéken) vacsoráztam is nála Londonban, a világvégén, a Golden Green suburb állomása, mindközönségesen Európa legnagyobb kóser üzletközpontja - ebben semmi célzás nincs - közelében, a Charing Crosstól több, mint öt mérföldre, ami itt csak tájékoztató adat, hiszen én a Beckenham junctionnál szálltam föl egy elővárosi vonatra, azután jött a földalatti, három és fél font volt metrójegy, irdatlan összeg. Most némi lelkifurdalással is emlékezem éles eszére, hosszúra eresztett hajára, csikorgó ékeire, szétcigarettázott hangjára, meg ahogy fújtuk az ötvenes évek mozgalmi dalait egy gyanútlanul szendergő holland városkában, hogy azután reggel magamhoz vehes- sem „azt” a felvágottat és kakaót, aminek íze az 56-os segélycsomagok megérkezése óta kísért..., talán lehettem volna iránta megértőbb és elnézőbb utolsó éveiben, amikor világutálatba sötétült sértettségében és betegségében nem mindig törődött kor- és pályatársai érzékenységével.) A Pajzán Toldi-kötet első három negyede a „tudomány”, a befejező szakasz maga a „szöveg”. Az esszében Czigány erőteljes iróniával és öniróniával játssza a tudós szerepét, és igyekszik stilárisan kihasználni azt a távolságot, ami a témát ez esetben a szakmai technológiától elválasztja. Természetesen „tudákosan” végigmegy mindazon tematikán, ami felmerül - a (nemzeti) prüdéria kérdéskörétől a nyelv és irodalomtörténeti adalékok összegyűjtéséig. Mielőtt két szálat megpróbálnék kibontani ebből a probléma gubancból, hogy tovább gombolyítsam őket, csekély számú személyes tapasztalataimra hivatkozva jegyzem meg, hogy az általam ismert idevágó honi szakirodalom rendre újramondja mindazt, amit idetartozónak vél. Ami - tekintve - az „anyag” felettébb szűkös voltát és a moralizáló jelleg elkerülhetetlenségét, nem mondható túl rétegezettnek, sőt informatívnak sem. Magyarán: mindenki ugyanazt a nótát fújja. Jómagam is. Bár soha nem ejtett rabul a „téma” szakmai varázsa, két alkalommal azért valahogy - idecsábultam. Az egyik alkalom az volt, amikor Halmos Ferenc barátom felkért a részvételre a Száz rejtély a magyar irodalomban című - igen sikeresnek bizonyuló - kiadványában való részvételre, ahol több más kuriozitás mellett megrajzolhattam Lőwy Árpád kései arcképét is. Amihez persze el kellett olvasnom minden fellelhető hiteles vagy kétes hitelességű szövegét, s megmondom, erőteljes csalódottság vezette toliamat, amikor a „műveket” idéztem, ugyanakkor a szövegeket mozgósító életformát nagyon is fontosnak véltem: ez a közlő és továbbhagyományozási metódus nagyon komoly tradíció kései 72
