Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 4. szám - Alexa Károly: Szövegvendégség - egy valahai fiókban (II. rész)
idézet magánirat 1979-ből az emigrációban, a második nyilvános 1997-ből egy hazai lapból - ezen is érdemes elmerengeni. Ha már vélemény és szóhasználat. Vagyis: vélemény a szóhasználatról. Nem titkot árulok el annak előrevetésével, hogy a „pajzán Toldi” szövegkörnyezetének egyik terepét a százados magyar (ún.) közköltészetben helyénvaló körülhatárolni, csupán jelezni kívánom, hogy az erotika „trágársága” és a szerelmi líra éteri „petrarkizmusa” nem csak a XV1-XV111. századi - a népköltészetet mintegy „megelőző” líraiságban - kapcsolódhatik össze, hanem a legújabban is. „Líraiság” - igen itt együtt vannak a névtelenek az olyan költői nagyságokkal, mint Balassi Bálint. Aki latorkodó élete során nem átallott lator verseket éppen úgy költeni, mint áhí- tatos, szinte vallásos érzülettel hódolót. „Kemenes előtt különös becsben álltak a XV1-XV11. századra tehető virágénekeink... Nem tekintendő véletlennek, hogy Kemenes a Fehérlófiát megelőző experimentális alkotói szakaszában (tehát 1971 és 1974 között) maga is megpróbálkozott a ’virágnyelven’-írással, melynek eredménye a Sestina a rózsafáról című költemény lett. E vers a provánszi eredetű versforma és a magyar virágének sajátos ötvözete, mely a kiváló filológus-irodalomtörténész Szigeti Csaba szerint az első szabályos sestina költészetünkben’...” Szigeti Csabát - kitűnő kőszegi barátunkat és a jeles Életünk- és Vasi Szemle-szerzőt (lásd megyei társlapunk 2014-es első számában közreadott briliáns „képzettörténeti” elemzését egy XV111. századi vasi kötődésű, ismeretlen szerzőtől való, s némileg trágárságra hajló versezetről) nemcsak mint verstörténészt, hanem mint közköltészet-szakem- bert is számon kell tartanunk, olyasvalakit tehát, aki hallatlan mélységeit ismeri - mondjuk ki a jelesek jeleseinek nevét: Stoll Béla, Küllős Imola és Csörsz-Ruman István társaságában - ezt a rendkívül gazdag és rétegezett vers- és dalkultúrát, amihez - így-úgy - köze van a „pajzán-Toldinak” is. És alighanem ebbe a körbe sorolható az a híres XVI. századi latrikánus vers is, amit Kemenes Kommentátora is elemez, a „Supra aggnő...” kezdetű. II. Hévízen talán egy-két százan ha hallgathatták Czigány Lóránt taburomboló és egyben kánonépítő előadását 1995 júliusának végén és pár ezren lehettek azok, akik a Kortárs 1996. 4. számában el is olvashatták előadása szövegét. És újabb ezrekre kalkulálhatjuk azokat, akik a következő évben kézbe vehették (ajánlatos vigyáznunk a szóválasztásnál a lehetséges jelentésváltozatokra...) azt a kisded könyvecskét, amit Pajzán Toldi cím alatt bátorkodott (azaz: volt bátor) publikálni a Kortárs Kiadó, s amely - tárgyától és a bevett (hja...) közbeszédi normáknak fittyet hányó szóhasználatától függetlenül is - nagyon izgalmas filológiai dokumentum. Czigány Lóránt - az irónia mestere, sőt olykor a cinizmusig elkötelezettje - szerint a mű „a magyar obszcén versezet egyetlen irodalmi értékű klasszikusa”. És ha nem is rokonszenvezünk - általában - a tekintélyelvűséggel mint érveléssel, azért azt se feledjük, hogy olyasvalaki állítja ezt, aki hónapokat szánt a „kutatásra”, olyan szakemberként, aki tekintélyes méretű magyar irodalomtörténetet publikált az emigrációban angolul. Nem szólva arról, hogy vagy két évig rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter is volt az Antall-kormány idején. Mi is ez a kézbe való (már megint...) tizenhatodrét méretű könyvecske? Emlékirat és esszé, filológiai tréfa, egy „teljességre törő” szövegkonstrukció, ami részszö70
