Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 4. szám - Alexa Károly: Szövegvendégség - egy valahai fiókban (II. rész)

(És ezzel)... kapcsolatos az a tény is, hogy az ismeretlen versfaragó alapvetően meghamisította Arany Toldi-koncepcióját. Arany János leleményes, bátor, sokoldalú hőséből a ’népballada’ - híven pornográf tendenciájához - egy kizárólag nemi téren vitézkedő (ezen, de csakis ezen a téren valóban átlagon felüli képességű) bajnokot csinál. E vers Toldi Miklósa csak a szerelem csatamezején hajt végre - józan ésszel hihetetlennek tűnő - ’nagy tetteket’. Ugyancsak meghamisítja a névtelen szerző Lajos király és Toldi György alakját is... Johannának, mint Lajos király feleségének, és Kontnak, mint örmény vitéznek emlegetése egyenesen történelemhamisítás!” És itt az következik, ahova már aligha érdemes követni szerzőnket, a kor műelemzéseiben kötelező kérdésfeltétel, jelesül: „Felmerül az a kérdés, hogy vájjon (így!) tar- talmaz-e ez a Toldi-átírás társadalombírálatot?” Igen „halványát” - legyen ennyi a szerző summája.

S végezetül „e furcsa költemény” szerzőségének a kérdése... „Sajnos ezen a téren a kutatások (így!) semmi újat nem hoztak.” Felveti azt, amit a „tapolcai helyőrség tisztjei” hangoztattak, hogy rögtön el is vesse: Arany szerzőségét. Sőt szerinte még Arany kortársai közül sem kerülhetett ki a versszerző. Hasonló az álláspontja ama vélelmezésről, amely József Attilát sejti a vers alkotójának. Filológiai argumentumként mindazonáltal gyöngécskének látszik ez az állítása, bár összefügghet a kor (József Jolán által éppen 1950-ben kanonizált) hamis költőképével: „a trágárságok ilyen öncélú halmozása idegen volt egyéniségétől. (A Szabad ötletek...-ről kik és hol tudhattak ekkortájt? A tapolcai garnizonban a tisztek aligha. A. K. felvetése. N.B. „... a pinájával megeszi az embert, a faszán kezdi” - így szorong szegény neurotikus költőnk. No de az „átírt” Toldi...) Arról nem is beszélve, hogy ha ő lett volna a vers írója, a társadalombírálat jóval élesebb és leleplezőbb lett volna.” És itt következik egy kortyintás - hogy stílben maradjunk - a „mesék tejéből”: „Legvalószínűbbnek látszik az a tájékoztatás, amelyet a debreceni üzemekben adtak a szerzőre vonatkozólag. E szerint a 40-es évek elején egy Tiszántúlra hurcolt erdélyi munkaszolgálatos (ekkor és ide? A. K. újabb kérdése) - kinek nevére már senki sem emlékszik - alkotta ezt a ’Toldi-népballadát’, hogy társait megnevettetve, enyhítse az embertelen tábori élet keserveit. A munkaszolgálatban meggyötört, vagy a katonaélet által megviselt emberek átmeneti felvidítására valóban alkalmas ez a vers, - igaz hogy egyébre sem... (És) bár az ismeretlen szerző ’Toldi-átdolgozásáért egyáltalán nem érdemli meg se ’levelenként’, még kevésbé ’egész koszorúval’ a borostyánt, - műve (ha nem is jelent értéket), említésreméltó irodalomtörténeti kuriózumnak tekinthető.

Pro domo. Ha elfogadjuk a félszáz év után (kegyeletből) névtelenített pályakezdő szakemberünk végső minősítését - „említésre méltó irodalomtörténeti kuriózum...” ez még nem teszi feltétlenül indokolttá a szöveggel való nyilvános foglalkozást. Nem teszi azzá az ötvenes évek bomírtságának valaminő alkalmi kritikája, vagy egy akkori szegény bölcsészifjonc naivitásán való ironizálás lehetősége sem. Sőt sovány és álszent indok volna, bár e sorok írójától éppen nem idegen (hivatkoznék itt egy „elemzésemre” a Mozgó Világ 1980-as évfolyamából, amely az 1951-es keltezésű - ! - névtelen - ! - szerzőtől származó Úttörődalnál veti be a filológia nehézfegyvereit és hívja ki a „népszabis” E. Fehér heveny vértolulását): hogy játsszunk el egy posztmodern áltudományos játékot. Egy talmi téma megemelése a „grand art” régiójába - egy szaktudományos elemzés által. Amely - ráadásul - úgy „talmi”, hogy egyben „pornográfnak” is tekinthető, azaz eleget tesz korunk „mindent megengedő” köz62