Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 4. szám - Tar Patrícia: Prágai Tamás: Arcok buborékban
a szövegeknek egy csoportja, melyekben megint feltűnik a korábbi kötetekből megismert fecsegő, élőbeszédet imitáló, tudós módon magyarázó, érvelő és okoló értelmiségi elbeszélő, kinek a többszörösen összetett mondataiban és szerteágazó történeteiben megformálódó alak gyanúsan írói alakmás. Ilyen a Tekerés rövid- és hosszútávon vagy a Bölcs utcai kismészárszék, mindkettő én-elbeszélés, az előbbi a biciklizés szeretete kapcsán anekdotáz és vezeti kerékpáros sztoriból sztoriba az olvasót, az utóbbi az elbeszélő és egy maszek hentesbolt találkozását tematizálja, s azt, hogy a demokrácia e szimbóluma miként lepleződik le egy levescsont által. A személyesség, az alakmás-figura másodlagos elbeszélőként is többször felbukkan: ilyen a Sipos úr Szerkesztője, aki fiktív hallgatója az öregúr történetének, vagy a Tőzegben tűntek el újságírója, kinek egy Z-i lakossal folytatott oknyomozó dialógusát olvassuk a Suttyánbaneltűnő - valójában zsoltárt énekelve belegázoló - pár esetéről (s az elbeszélés címe vélhetőleg a megszületett újságcikké). Megintcsak másféle személyességet hordoz a Vidéki felolvasás, Az utolsó szüret (a két legrövidebb, legszűkszavúbb szöveg a kötetben) vagy a Trapéz. Egyik sem énelbeszélés, de személyessé, csaknem vallomásossá teszi őket egy visszafogottabb, az írói közlést - Prágaiéhoz képest - minimalizáló nyelv, és némi mélabú. A Vidéki felolvasásban egy véletlen baleset, egy kutya elgázolása, míg Az utolsó szüretben a régi vályogháznál tett, talán utolsó látogatás nosztalgiája enged belátást a lélek mélyebb tájaira. A kötetből nem hiányoznak (nem hiányozhatnak!) a Prágai-olvasók által annyira kedvelt, az abszurdnak, az irracionálisnak a - főként vidékre - való betörését tema- tizáló szövegek. Prágai kiváló stílus-, nyelv- és atmoszférateremtő képessége, valamint remek humora - az az intelligens, szemérmes fajta, ami kiveszőben van a kortárs irodalomból - ezekben nyilvánul meg leginkább. A kötetnyitó A freskó, ami klasszikus toposszal játszik, a semmiből jövő Tiblényi a süvöltényi Hortenzia presz- szó falára tulajdonképpen ikonokat fest (az ábrázolt és az ikonja azonos személlyel rendelkezik) a törzsvendégekről, s Böbéről, a tulajról, s a sorra, rejtélyesen eltünedező képek még rejtélyesebb haláleseteket jelentenek. Tiblényi pedig, mint egy haj- léktalanszatyros, a lét margójára szorult gogoli művész és ördög, felszívódik. A csókekszpresszbenpedig éppenséggel a racionalitás, a józanság, a XXL századi igények meglovaglása sugallja Pakots - Örkényi módon groteszk - ötletét, a csókküldő szolgálatot, a szlogen: „szájból szájba!” A kötet koherenciáját leginkább tehát újra a történetek elbeszélésének és befogadásának öröme adja, Bodor Béla prózájához (sajnálatosan egyetlen regényéhez, a Városablak hoz) hasonlóan: egyébként könnyed intellektualitásuk, szabadságsze- retetük, humoruk, és a Prágainál is erősödő nosztalgia is rokonítja prózájukat. Az Arcok buborékban kötetet a Vámok rendező zárja, nem véletlenül, hiszen egyik jelentéssíkja önreflexív, az íráshoz való viszony kissé önironikus kifejezése. Fázó István, mint sok irodalmi elődje, a peronon áll, a várt járat persze nem jön, csupán egy álomszerű vasutas-alak, s valami nyüszítéssel teli vagonok. Az állomás kissé groteszk kafkai szimbólummá lép elő, hiszen a nyelvi és képi szövegelemek a szatirikus hrabali világot is idézik. Fázó a zsebének hasadékában talált pecsétnyomó birtokában a szöveg végén jogot nyer, hogy bejegyzést írjon a menetrendbe, „tanúskodjon az igazságról”, így lehetővé téve a gyarmati személyvonat valósággá válását. Az írás felelőssége és kötelessége - kellő öniróniával karöltve- zárja tehát e remek kötetet (melynek utolsó mondatai lehetnének akár az olvasó gondolatai is): „-Ne kötekedjen!Lehetőséget kapott, hogy írjon. Minden száz évben egynek adatik meg. Hát lépjen oda a kandeláber alá, és írjon, az istenfáját!” 52
