Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 4. szám - Prágai Tamás: Fészket rakni a szelekbe
is oda helyeztem. Gyanakodva szaglászta. Egy pillanatra sem feküdt rá. A szőnyeg mellé hevert, úgy, hogy két-három centiméteres esik maradt közötte és az alkalmatlan talajtakaró között. Elnyúlt, ahogyan szokott, a keramiton, de látszott, valami nem tetszik neki. Fölugrált, tőle szokatlan fürgeséggel körbejárta, kerülgette az objektumot. Kíváncsivá tett, vártam, a küzdelem vége mi lesz. Mert erről volt szó, megértettem, küzdelemről. A szőnyeg, ez a rivális falkaállat az ő helyére, az ő vackába telepedett. Veller nem ismerte el, hogy a szőnyeg az övé. Azért kapta, hogy kényelmesen legyen. Lehet, hogy nem tételezte fel rólam ezt a gesztust. Hogy meglepem, megajándékozom egy rongydarabbal. Akár lelkiismeret-furdalásom támadhatna, ha nem tudnám biztosan, hogy szeret. Bár az is tény, hogy a szeretet nem fér össze a bizalommal. Sőt. Gyakran egyáltalán nincs szó bizalomról a szerelemben. Hiszen akkor nem ismernénk a féltékenységet... Ilyen összetett, bonyolult és emberi érzelmeket persze felesleges föltételezni egy kutya esetében. Kapcsolatunk a kölcsönös tapintat területére korlátozódott. Enni adok neki és leviszem az utcára naponta kétszer - ő cserébe nem rágja szét a könyvespolcaimat és a cipőket. De ez nem győzelem a kutya felett, inkább törékeny egyensúly. Egy percig sem jut eszembe, hogy uralnám; és az sem, hogy számítani lehetne e kényes és álszent béke fenntartására. Tudom, hogy nem rajtam, hanem rajta múlnak a dolgok: ha úgy alakul, habozás nélkül széttépi az ágybetétet vagy kiforgatja a szemétkukát. Ennél rosszabbra gondolni nem is akartam... Veller Helénre kiváltképpen gonoszul nézett, az első pillanattól, ahogy az idegen nőstény betette a lábát a lakásba. Próbáltam megbarátkoztatni őket egymással. Kértem Helént, adjon jutalomfalatot a kutyának - Veller, mint minden eb, imádja a főtt virslit. Helén, vonakodva bár, de a tenyerére vett egy virslikarikát. „Ül!” Veller a paranccsal mit sem törődve felugrott, rávetette magát a falatra, és ügyesen kiemelte azt Helén kezéből. Helén felsikoltott. „Összenyálazott!” Többé nem érintette meg a kutyát. Ha belegondolok, érthető mindez. A kutyák a gazda gesztusaiban bolyonganak. Számukra a gazda Thészeusz labirintusa. így, utólag, biztos vagyok benne, hogy Veller előbb tudta, mint én: Helénke nem tartozik hozzám. Veller érzékelte Helénkével szemben való idegenkedésemet, mint az EKG kijelzője. Ellenséges, goromba volt első perctől fogva Helénnel szemben. Megsejtette, ráérzett, megálmodta, hogy Helénnek el kell hagynia a falkát. A falka elhagyásánál nagyobb csapás nem létezik az eb számára. Ezért Veller részvétet érzett Helén iránt. Az én hibám, hogy Helént befogadom. A falkavezér hibája. Ha őszinte vagyok magamhoz, korábban bevallottam volna: egy porcikám sem kívánja, hogy együtt éljünk. De nem hoztam a döntést. Átengedtem Helénnek. Kipirult arccal, kisminkelve toppantott be hozzám papírdobozok és utazóládák tucatjait kommandírozva - bár bútort nem hozott, költöztető céget, kisteherautót bérelt. Az Ó utcából költözött hozzám, mert Dodi néni hazajött Zalakarosról - neki meg szerintem elege lett Csaplárinéból. Most visszahurcolkodott a Vihar térre, hozzám, hogy megint az „áldott szomszédasszony” keze ügyében legyen (ez, persze, Gyula bácsi fordulata). „Elhozhattuk volna a holmit taxin. Vagy kérhettem volna kocsit a hét végére. ” „jaj, ne legyél már olyan nehézkes, Arnót! Egy pillanat alatt megvan az egész, nem akarok heteket tölteni hurcolkodással. ” Nem kérdezte meg, hova rakodjon. Átrendezte a lakást, hogy helyet csináljon a dobozainak. Én és Veller ellenségesen figyeltük. Arra gondoltam, hogy Veller a hozzám legközelebb álló ember. Igaz, nincs három hónapja, hogy együtt vagyunk. Ez árulkodik a kapcsolataim minőségéről. Ő hányatott 47
