Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 4. szám - Alexa Károly: Tisztelt Közönség, Kedves Molnár Mercédesz, Kedves Somogyi Tamás!
művésszel van találkozásunk. Réges-régi barátném, Várnagy Ildikó, az új utakra lépő magyar éremművészet egyik legjobbja, azt írja Somogyi Tamás valamikori kiállítás katalógusába, hogy „Egy gondolkodó szobrász, ez a legfontosabb, amit róla elmondhatok. Oly kevés a művelt, gondolkodó ember ebben a szakmában, valószínűleg azért, mert a legtöbb szobrász azt hiszi, hogy az anyag húzóereje, szép megmunkálása a legfontosabb.” Ugyanakkor Várnagy szoborelemzései rendre az anyag megválasztásából indulnak ki, abból fejtik ki a művészi üzenetet. Molnár Mercédeszről tudni vélem - és itt az alkalom, hogy erről bizonyosságot szerezzek -, hogy számára a változékony és változtatható anyagokban rejlő látvány kibontása a kihívás, ha nem is a legnagyobb, mindenesetre az a pont, ahonnan hosszabb-rövidebb analízis végeztével a teremtő fantázia elrugaszkodhat. Nála a tűnékenység megragadása az, ami nagyon fontos, és ez a magatartás még az olyan brutálisan maradandó anyag használatakor is képes megnyilvánulni, amilyen a bronz. Ez érméik anyaga. És az érem - a műfaj és a hozzá társuló formarendszer - az, ami a mai kiállításon a két művész megnyilatkozásait összeköti. Nem akarok én az éremművészetről általánosságokat mondani, történetének kezdeteiről, szerepváltozatairól, szakaszonkénti megújulásáról, a mai éremművészet bizarr fejleményeiről. Ne érdekeljen most bennünket, hogy ma már készül érem kőből és üvegből, csontból, fából és bőrből, sőt betonból is. Somogyi Tamás és Molnár Mercédesz éremművészete a klasszikus normákat követi - az anyag bronz, a forma kerek, mindketten vonzódnak a portréhoz. Az érem lehet csak az egyik, vagy mindkét oldalán megmintázott. Kaptam én valamikor egy érmet Tamástól: egy bronz Bartók-profilt. Ezt szeretném most előkeríteni - most, amikor mondatokat fogalmazok egy eljövendő - és íme: megérkezett - eseményhez. Van otthon egy pár érmem, néha egy-egy díjhoz társulva, a zömük ajándék. Batthyány-emlékérem, a derék nagybányai Tőrös Gábor Arany-érme a zord hetvenes évekből (a fél város gyűjti neki a réz hamutartókat meg egyebeket, hogy legyen anyaga), Blaskó János Nagy Gáspárja, András püspökünk szép kis „hivatalos” bronza, és van egy remek József Attila érmem is, Vigh Tamás 1992-ben alkotta, élesre vágott világtöredékek közé szorítva a költő szépen elöregített arca. Vigh Tamás Somogyi Tamásnak is mestere volt. A kisebb érmek egy bársonyzacskóban zörögnek, kis unokám kedvvel játszik velük, most, ahogy kiborítom, ott van köztük egy lapos, barna, kör alakot formázó kavics. A kisfiú valamiért idevalónak, az érmek közé illőnek érezte ezt. Talán a forma? Az anyag határozott tömege és tenyérbeillő súlya? Nem tudhatom. Alighanem a kő lecsiszoltsága fogta meg és sugallta neki azt, hogy a natura kiemelt darabját egy nevezőre hozza az artisztikum teljesítményeivel. Ha persze négyévesen nem is így fűzi a szót. Szívesen tulajdonítanék szimbolikus jelentőséget ennek az apróságnak, sőt olyan jelentést, ami a klasszikus éremművészet egyik alap- tulajdonsága: az érmet (vagy érmét?) kézbe lehet és kell is fogni, a fém hűvösét össze kell barátkoztatni a kéz melegével és viszont. A Bartók-éremnek egyetlen témája a zenész arca, a szeme előtti legömbölyített térre se néz, ahogy reánk se. Valami döbbenetes erő intimitása sugárzik róla, belőle, általa, ahogy hagyja, hogy az ujjainkkal körülvegyük. A portréművészetnek - legyen akár kép, akár szobor - két véglete van: vagy a realitás felkeltett illúziója, vagy az absztrakció olyan szerencsés leleménye, ami úgy hiteles, hogy kizárja a másolás-másolat leghalványabb jeleit is. A két véglet ötvö37
