Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 4. szám - Alexa Károly: Tisztelt Közönség, Kedves Molnár Mercédesz, Kedves Somogyi Tamás!
ALEXA KÁROLY Tisztelt Közönség, Kedves Molnár Mercédesz, Kedves Somogyi Tamási' Elég gyakran előfordul, hogy egy kiállítás egyszerre nyílik meg a közönség előtt és tárul az elé, akinek az az alkalmi feladata, hogy néhány mondattal a kiállítást megnyissa. Sőt. A kiállítások abban a pillanatban készülnek el, abban a pillanatban válnak véglegessé, amikor az alkotók maguk is - mint alkalmi kiállítás rendezők - hátralépnek a műtárgyaktól, és így - bármily furcsa ezt állítani - maguk is szemlélőkké válnak. Befogadókká, mint mi valamennyien. Ugyanis a kiállítás maga is műalkotás. Egyszeri teremtmény, újdonság, teremtett külön világ, és ha elkészül - véglegesedik, s mint ilyen - megismételhetetlen. Különös és megismételhetetlen az a közösség is, ami most itt megteremtődött - az alkotók, a műtárgyak és az érdeklődő közönség között. A közösség most és esetünkben azt jelenti: együttlét. És ebben egy olyan kaland veszi kezdetét, aminek a lényege a felismerés, a ráismerés és a megismerés. A felfedezés és a tudatosulás, kérdések megfogalmazódása, értelmezésüket kereső élmények megnyilvánulása. Hallatlan bonyolult viszonyok vibrálnak egy ilyen pillanatban, mert nemcsak tárgy és közönség lép viszonyra egymással, hanem természetesen maguk a tárgyak is diskurzusba kezdenek, hiszen se ez előtt, se ez után ilyen közelségben nem lesznek egymással. Azért érzem magamat némileg kényelmetlenül, mert egy olyan alkalmi szerepbe kényszerülök, ami miatt nem lehetek egyike a csöndes szemlélődőknek, nem nézhetek szembe némán egy éremportré tekintetével, vagy egy másik alkalmi jelenlévővel. És alighanem valamennyiünkben tudatosul helyzetünk feszélyező volta, az, hogy egy társasági esemény kulisszái között kell végbemennie magának az eseménynek: a művészet kilép az alkotói tér intimitásából - ezen érthetjük a műtermet éppen úgy, mint az ars poétikát formáló művészi öntudatot -, kilép és nyilvános lesz, valósággá válik. Szerény szerepemet talán akkor játszom el hitelesen, ha vállalom a magam tájékozatlanságát, tudatlanságát, ám nem leplezem kíváncsiságomat. Készülni persze készültem. Somogyi Tamást régebb óta ismerem, de találkozásaink zömükben esetlegesek és rövidre szabottak. Pesten három-négy villamosmegállónyira lakunk egymástól, de közös terünk mégis inkább az InterCity járata Budapest és Szombathely között. Jártam Tamás műtermében, láttam a dolgait, körülnézhettem a kertjében, ahol szintén jelen van néhány szobra és szoborvázlata. Nem sokat beszél, nem a szavak embere. Molnár Mercédesszel soha nem találkoztam. Viszont kaptam tőle egy rövidke önvallomás-félét és néhány műtárgy reprodukciót. Ez utóbbiakkal nem sokra mentem. Határozott foltok ugyan, de némely fotó még az illető tárgy anyagáról sem tudósított. Mindenesetre vannak bizonyos képzeteim mindkettejük művészi irányairól, kereséseikről és - talán - vállalásaikról is. Ha azt mondom, noha igaz, hogy mester és tanítvány áll itt egymás mellett, megtévesztő állítást teszek. Hiszen itt nincs hierarchia: két nagyon elmélyült szuverén * Somogyi Tamás és Molnár Mercédesz kiállítása. Berzsenyi Dániel Könyvtár, 2014. március 19. 36
