Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 1-3. szám - Simon János: Közép-európai átmenetek vagy átalakulások? - A rendszerváltozások elméleti megközelítése
Megítélésem szerint el kell választanunk az átmenet folyamatát (tranzíció), mint egy demokratizációs folyamatot, az átalakulás folyamatától (transzformáció), mert ez utóbbi sokkal összetettebb és mélyebb interaktív folyamat. Egyértelműen szét kell választanunk a tranzíciót és a transzformációt, de mindezt annak tudatában, hogy vannak köztük átfedések. Pl. Mexikó és Chile esetében egyértelműen demokratikus átmenettel, tranzícióval van dolgunk; a posztkommunista államok esetében azonban átalakulásos folyamatról, transzformációról kell beszélnünk. A demokratikus átalakulás folyamata esetén, a dél-amerikai, a délkelet-ázsiai és dél-európai tapasztalatok alapján elkülöníthetünk két különböző területet. Az egyik terület az intézmények demokratikussá válásával és az államszerkezettel foglalkozik, míg a másik az állam és a civil társadalom közötti kapcsolatokat vizsgálja. Ha mindkét folyamat működik, akkor egy rendszerváltásról beszélhetünk, amikor is a tekintélyelvűt leváltja egy demokratikus rendszer. Ez történt meg az 1980-as években Argentínában, Peruban, Uruguayban, amikor a hadsereget elmozdították a hatalomból. Hasonló folyamatok zajlottak le az 1970-es és 1980-as években Dél- Európában: Görögországban, Portugáliában és Spanyolországban. A klasszikus értelemben véve ezek a demokratikus folyamatok az átmenet fogalmába tartoznak (Linz és Stepan 1996.). Mindazonáltal, a közép- és kelet-európai posztkommunista országokban a civil társadalom, mivel a magántulajdon feletti rendelkezés nem létezett, nem tudott partner-jellegű kölcsönhatásba lépni az államhatalommal, ellensúlyozva annak hatalmát. A posztkommunista régión belüli demokratikus változásnak feladata is volt, hogy érvényesítse az államtulajdont és keresse fel a korábbi tulajdonosokat, akiktől elvették tulajdonaikat. Ez nemcsak a piaci hatékonyság miatt, hanem a demokratikus fejlődésnek is szükséges eleme volt, hiszen a civil társadalmak függetlensége csak az államtól független magántulajdon által biztosítható. Ez az, ami a demokratikus folyamatot sokkal összetettebbé teszi az átmenethez képest. Másrészt maga a piacgazdaság működése is az igazságtalanság és egyenlőtlenség állandó forrását táplálja, számos ellentétet, különbséget ösztönöz az érdekekben, amelyek megoldását sokszor antidemokratikus eszközökkel érik el (növekvő munkanélküliség és szegénység, növekvő kulturális és szellemi egyenlőtlenségek). A kapitalista osztály emelkedésével egyidejűleg a munkanélküliek és szegények száma is emelkedik, akik számára a termékek és szolgáltatások kevésbé érhetőek el. A szociális igazság és egyenlőség elve, amely a demokrácia értelmezésének része, sokszor csorbát szenved és veszít (Simon 2000: 260-286). A gazdasági átalakulás (a piacgazdaságra történő átalakítás és a privatizáció) egy sor szociális igazságtalanságot szült. A piaci hatékonyság gyakran megsérti az emberek érdekeit és értékeit, amely egyértelműen ütközik az emberekben meglévő, demokráciáról alkotott értékrenddel. Pontosan ez a különbség a posztkommunista országok demokratizálódása és a korábbi demokratikus átmenetek között, és ezáltal a demokratikus folyamat a legtöbb civil szemében pontosan antidemokratikus jellegű. Mindegyik közvélemény-kutatásnak, politikai-kulturális kutatásnak szembe kell néznie ezzel az ellentéttel, hogy miközben a demokratikus intézmények fejlődnek, a polgárok egyre jobban elégedetlenek a rendszerrel. Ezáltal állampolgári szinten a politikai jogok növekvő kiterjesztése együtt jár a gazdasági egyenlőtlenségek növekedésével. Miközben az emberek politikai jogai nőnek, aközben nő a köztük 9
