Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 12. szám - Miskolczy Ambrus: Emil Cioran útja a gyermekkori paradicsomból "A kétségbeesés csúcsai' felé II. rész
Nemsokára, 1932 áprilisának elején - április 5-i levele tanúsága szerint - elhatározta, hogy négy hónapra elvonul a világ elől és írásban kamatoztatja felhalmozódott tapasztalatait. Spontán született - ezért autentikus - elhatározás. „Az írás csak akkor érték, ha valami átélést objektivál, amennyiben túl a kifejezésen, az ember életre lel, a formán túl pedig tartalomra. Vérrel akarok írni valamit. Költői hatás szándéka nélkül, konkrétan, a szó materiális értelmében. Bennem minden seb és minden vérzik, erről meggyőződtem. A szenvedés az önkifejezés bátorságát nyújtotta nekem, a kifejezés merészségét és a paradoxonra való hajlamot (pascali vagy kierkegardi értelemben). Elvesztettem az arányérzéket, túlzók, néha az őrületig. E vonatkozásban nem haszontalan, ha jelzem, egy éve már nem részesültem a tisztánlátás ama tapasztalatában, melyről neked hajdan írtam, gyötrődöm és kínzóm magam, mint aki pusztulás és halál áldozata. Az az érzésem, hogy úgy vagyok, mint Pascal élete utolsó éveiben, amikor semmit sem tudott már megvalósítani, hanem magányosként, értelem nélkül tengette létét.” Ugyanakkor, „a tény, hogy az egyén szenved, ha intenzív és drámai módon aláveti magát az élet tapasztalatának, olyan értékeket tulajdonít magának, amelyeket nem hanyagolhat el és nem vethet meg, még akkor sem, ha a szenvedés arra a meggyőződésre vezeti, hogy ő maga senki és egyetemes szempontból jelentéktelen. Ismerősei közül senkinek sincs ilyen élettapasztalata. „Eddig Thomas Mann Tonio Krögerjében leltem fel magam; ugyanakkor megjegyzem, hogy valamiféle démonizáló orosz színezetet viszek bele abba a visszafogott és melankolikus magatartásba, amelyet eddig leírtam, és amely Thomas Mann novellájának hősét jellemzi.”"3 Szeptember végén - 1932 szeptemberében - úgy érezte, mindketten válaszúira kerültek. Tart attól, hogy az újságírás szellemi eltunyuláshoz vezet. Ami őt magát illeti, „meg vagyok győződve, van mondanivalóm”. És ezért akar fennmaradni. „Azon a napon, amikor úgy érzem, hogy magam számára is idegen vagyok, valamiféleképpen külsődleges és a szubjektív élet centruma szétporladt, akkor vége. A lét legkeservesebb pillanata, amikor az ember magát haszontalannak érzi. Nem fogom elfelejteni azt a furcsa állapotot, amikor Bécs utcáin azt mondtam magamnak: »nevetséges egzisztencia vagyok.« Elgondolhatod, milyen kétségbeesettség az eredmény. Abnormális lelki életemet az jellemzi, hogy az érthetetlen dolgok láttán röhögésben török ki.” Ezek után érthető, hogy - mint hangsúlyozta - már három éve az orosz ember lélektanával foglalkozik. „Csak az abnormális állapotok termékenyek. Ezért kell szeretni a pusztulást, a halált, az összeomlást vagy betegséget”, így „az egyén végzete, mint belső, irracionális és immanens valóság csak a fájdalomban tárulkozik fel, a személyes problémák belső megértésének egyetlen pozitív útja ez”. A bűn, a vallásos értelmezések szerint nem töltheti be ezt a funkciót, mert a történelmi világ objektivitásához kötődik. „Ezért kell a fájdalmat szeretni.” Ez páratlan élmény forrása. „Szétrombolt ifjúságom olyan lelki állapotba juttatott, amelyet csak a dosztojevszkiji irodalom tudott nekem nyújtani.”"4 Dosztojevszkijhez mindvégig hű maradt, őt tartotta minden idők legnagyobb, legmélyebb írójának."5 Egy félév múlva - 1933 április 24-én - már Nagyszebenből jelentkezett. Nem találta unalmasnak, igaz, „ha kurvák nélkül akarnék szórakozni ebben a városban, akkor megőrülnék”. Zenét hallgatott és írta könyvét. „Az egész lírai jellegű (2-3 oldalas) részletekből áll, a legbestiálisabb és apokaliptikus feszültség járja át. Olyan megsemmisítő dolgokat mondtam, olyan deprimáló oldalakat vetettem papírra, 72
