Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Miskolczy Ambrus: Emil Cioran útja a gyermekkori paradicsomból "A kétségbeesés csúcsai' felé II. rész

mint most, nem hat át ennyire a haladás abszurditásának, a történelem jelentéktelenségének és irracionalitásának, a transzcendens finalitás vagy a morális teológia illúziójának tiszta intuíciója. Egyébként láthatod, korunk lényeges vonása a kulturális megfáradtság, az értékekből való kiábrándultság és azok - valamint általában a normatív diszciplínák - elutasítása.” Ezért ragadja meg figyelmét a német filozófiának az az irányzata, amely szembeállítja egymással a szellemet és lelket. Ezért tartja elengedhetetlennek az antropológiát.106 (A Gusti-féle szemináriumban természetesen még visszafogottan fejtegette, hogy az antropológia az embertől indul az értékek felé.107)

De amikor érvényesülni akar az irodalmi életben, amikor valamit közölni akar egy-egy folyóiratban, tapasztalnia kell, hogy milyen nehéz fiatalnak lenni, milyen megalázó olyanok kegyeire vadászni, akiket nem becsül semmire. Mégis, amikor erről beszámolt - 1932. március 4-én - mintha magát is hibáztatná:

„Egész tragédiám lényegében a következő: a szellemi tartalmakat és a különböző természetű értékeket nem tudom hierarchiába állítani. Az aktivitás vagy a tétlenség, a nagylelkűség vagy a gyűlölet, az élan vagy kétségbeesés mind valami irracionális kifejeződései, amelyen nem tudok átlépni. Beszéltem neked az átvirrasztott éjszakákról, amikor az ember számolja a perceket, és amikor túl a kétségbeesésen, túl az ellenállás határain, minden egyazon szinten jelenik meg, jelentéktelenként és semmiként. Akkor bekövetkezik a megtisztulás minden elemtől, minden szimbólumtól, az ember szembe kerül a léttel, annak tiszta struktúrájában, intenzívebbé válik a kettősség a tudat és a valóság között egész a paroxizmusig, ami nem más, mint a pusztulás.

Ilyen tapasztalatokkal mire viszem? Az egész attól függ, hogy rendbe hozom-e magam ebben az évben. Ha nem, minden elveszett. Mindent elkezdtem tagadni, anélkül hogy valamit is a helyébe állítottam volna. Nem hiszek a megoldásokban, ami a semmiben való teljes lebegést jelenti.”

Tíz nap múlva újraolvasta e sorokat, és elégedetten tapasztalta, hogy nem mú- lékony hangulatkitörésről adott számot. Egész Bukarestben egyedüli esetnek tartja magát. „Képtelen vagyok az életet játéknak tekinteni vagy kellemes ringatózásnak. Tudd meg, ha élek, szélsőséges magatartással tűnök ki; félelem nélkül vonom le a végső következtetéseket. Nem félek egyetlen eszmétől és állásfoglalástól sem. Itt engem »cinikus«-nak neveznek. Ha a cinizmus a paroxizmusig fokozott őszinteség, akkor kétségtelenül az vagyok.”

Egyébként, nem tagadta, csak számításból ír a folyóiratokba. Tudja, hogy cikkei értéktelenek, szétomló töredékek. Viszont elhatározta, hogy ír valami komolyat.108 Felszabadító hatással volt az is, amit többször elmesélt: úgy húszéves korában a díványra vetette magát a felkiáltással: „Nem bírom tovább!” Mire anyja: „Ha tudtam volna, elvétetlek!” Ettől is megkönnyebbült - hangoztatta utólag.109 Mert rájött arra, hogy miután a véletlen terméke, életét nem kell komolyan vennie,110 „nem vagyok senki”. Sőt, „ezért voltam képtelen igazi írói művet alkotni”.111 Viszont anyját, akit korábban - mint mondja - megvetett, becsülni kezdte, annál is inkább, mert anyja egyszer elmondta, hogy csak Bachot szereti.112 A kemény anyai kifakadás az ifjú Ci- oran antropológiáját legitimálta, megerősítette társadalomkívüliségének, pontosabban társadalomfölöttiségének tudatát. Nyugodtan átadhatta magát aszociális eszméinek.

71