Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Patak Márta: Hatdarabos pogácsaszaggató készlet

miért, olyan tiszta volt véső és kalapács, egymásra néztek, szó nélkül kicserélték, a biztonság kedvéért egymásét is átnézték, hogy meggyőződjenek róla, egyiken sincs szabad szemmel látható vérnyom, bőrdarab, haj- vagy szőrszál, ugyanúgy fénylik szinte, mint új korában. Megint egymásra néztek, az alacsonyabbik fiú ekkor mintha a bizonytalanság szikráját látta volna felvillanni a másik szemében, és ettől egy pillanatra visszahőkölt. Most lelassultak, egyszerre, mintha egymást utánoznák, és mintha nehezükre esne minden apró mozdulat, ólomsúllyal mozdult a kezük, aztán a lábuk is, miközben le-föl járt ujjuk a szerszámok fémes felszínén. Nem gondoltak semmire. Agyuk még nem működött, már a legelején kikapcsolt, csak az ütések erejére, jól kiszámított helyére koncentráltak, attól a pillanattól fogva, hogy áldozatuk a földre rogyott az elsőtől, amit a kalapács élével a bal halántékára kapott. Onnantól kezdve aztán már nem is féltek. Egyik mozdulat követte a másikat, kezükben egyre magabiztosabban járt a véső, lendült a kalapács.

Ha most gondoltak volna valamire, talán akkor is csak arra, hogy minél tovább tartson ez a végső szakasz. De még nem gondolkodtak, meg se szólaltak, még akkor sem, amikor már fellélegezve elejthettek volna egy-egy apró megjegyzést, hogy éreztessék egymással, ott vannak egymásnak, túlvannak rajta, nem ment se könnyebben, se nehezebben, mint ahogy gondolták, ahogy eltervezték.

A magasabbik félszemmel a társára sandított. Máskor, más helyzetben talán rászólt volna, Hagyd már abba, nem látod, hogy a festéket mosod róla!, de nem jött ki hang a torkán, mintha valami láthatatlan erő bénítaná a hangszálait, vagy mintha tűzforró teába kortyolt volna hirtelen, és a torkán akadálytalanul végigcsorduló ital rojtosra égette volna a nyelőcsövét. Társa fokozatosan lassuló mozdulatai láttán kivette kezéből a kalapácsot, de nem szólt rá, csak egy fejbiccentéssel jelezte, hogy elég, most már indulhatunk. Az meg mintha tőle várná az első lépést, még mindig nem mozdult. Erre beletörölte kezét a nadrágjába, fölegyenesedett, és közben nem vette le a szemét a másikról, mintha abban reménykedne, pillantása erejével rá tudja venni, hogy fölálljon, és végre elinduljanak. Vagy épp ellenkezőleg. Talán abban reménykedett inkább, hogy a társa mond majd valamit, ami itt tartja még őket a helyszínen. Elpakolják a szerszámokat, és még itt maradhatnak. Mintha éppen csak erre jártak volna.

Sötét ruhájukon nem látszott annak a néhány vércseppnek a nyoma, ami menet közben rájuk fröccsent, hátizsákjuk elnyelte a vésőt, a kalapácsot, a szögekkel, csavarokkal kivert láncos derékszíját, amellyel a végén áldozatuk fejét csapkodták, pedig talán már nem is élt. Szemük előtt még nem villantak fel kimerevített képek, még nem jelent meg előttük az idős férfi borostás, eltorzuló arca, amint könyörgőre fogja, mihelyt hirtelen kijózanodva rádöbben, itt komoly a helyzet, ez a két fiú nem tréfál, tényleg eltökélték, hogy most végeznek vele. Még nem látták a sokadszorra ismétlődő mozdulatsort, ahogy arccal a patakba fordulva rándul a hajléktalan férfi karja, a lába, mintha rúgni akarna egyet, mintha szabadulna a vastag kötél szorításából meg a kövek súlyától, amit rákötöztek, hogy később se tudjon felállni, ha majd esetleg magához tér.

Lassan vállukra lendítették a hátizsákjukat, ugyanolyan lassan, kimért léptekkel elindultak. Látszólag közönyös arccal baktattak a város felé. Gyanútlan szemlélő csak annyit látott volna, ha valami miatt megakad rajtuk egyáltalán a tekintete, hogy két fekete kapucnis, bőrdzsekis kamasz fiú tart egykedvűen az

64