Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista
tudja követni, egyre az jár a fejében, milyen lesz a nővel az ágyban. Mi a célja a férjének ezzel a szózuhataggal? Azt akarja, hogy furdalja őket a lelkiismeret a viszonyuk miatt? De hiszen már az első pillanatban tisztában volt a helyzettel. Azért is akart rögtön megismerni, hogy lássa, kit fogad be a lakásba, kire bízza a feleségét. Neki meg tetszett ez a régimódi szerelmi háromszög a romos Budapesten. Olyan, mintha nős lenne, és mégsem az. Persze, jobb lenne betársulni egy gazdag öregember, mondjuk egy bankár házasságába, mint egy nyomorékká vert fiatal ügyvédébe. De ha az ember annyi borzalmat élt át, ne válogasson, fogadja el, amit az élet tálcán kínál. Azon az este nem feküdt le Júliával. Nem rajta múlt, a nő valahogy így érezte illendőnek. Csak másnap este ment be hozzá, zárta be maga mögött az ajtót, és dobta le magáról a pongyolát, majd a hálóinget. Jól érezte, ki volt éhezve a szerelemre, talán még jobban, mint ő. Nem volt gyakorlott szerető, de ösztönösen ráérzett arra, mit kell tennie. Fejben, képzeletben számtalanszor elpróbálta már, hogyan szerez örömet mindkettőjüknek. Szégyellte, mennyire kívánja, mégis, teljesen átengedte magát a vágynak. Trágárságokat suttogott a fülébe: „Basszál meg úgy, hogy ne tudjam összezárni a lábam, te csődör!” „Hatolj belém úgy, hogy a számon folyjék ki a magod!” „Mocskos ribanc vagyok, köpj le, mondd, hogy undorodsz tőlem...” Úriasszony létére alpárira vette a figurát. Ezt elengedte volna: volt dolga néhány profi kurvával, nem hiányzott neki egy amatőr. De ha ez izgatta fel Júliát, ám legyen, nem rontotta el az örömét. Trágárságot lihegett a fülébe, ami csak az eszébe jutott. Akkorákat élveztek, hogy utána percekig remegtek, nyögésük és lihegésük kihallatszott a konyhába is, ahol a cselédlány elpirult, és zavartan becsukta az ajtót. Fodor urat csak azért nem zavarták az árulkodó hangok, mert este nyolckor feltette a lemezjátszóra a Bolerót, és teljes hangerővel hallgatta. Attól kezdve hónapokig mindig ugyanaz volt a műsor. Ravel-lemez föl, hálóing és pizsama le. Még évekkel később is, ha meghallotta ezt a zenét, felállt tőle a farka. Tett még egy kísérletet a sporttal, elvállalta a magyar-osztrák válogatott meccs közvetítését az Üllői úti pályáról. 1939-ig a Sporthírlap munkatársa volt, azért ajánlották fel neki ezt a lehetőséget. Másfél óráig szenvedett a rádió mikrofonja előtt, negyvenezer néző előtt, és végleg elment a kedve ettől a munkától. Kettő nullra győztünk, az elsőt tizenegyesből rúgtuk. Alig várta már, hogy vége legyen. Nem tudta megjegyezni a játékosok nevét, még a magyarokét sem, nemhogy az osztrákokét. Kezében volt ugyan a lista a játékosok mezén lévő számokkal, de semmire sem ment vele. Mire megtalálta, ki kihez passzolt, már másnál volt a labda, és ha a papírt figyelte, lekésett az akciókról. Meg kellett volna tanulnia kívülről az összeállítást, megjegyezni az arcokat, kijárni a csapat edzéseire. Ezt elmulasztotta. A focisták egyszerű fiúk voltak, nem volt kedve haverkodni velük. Csak Zsengellért ismerte fel, úgy közvetítette a játékot, mintha egyedül ő lett volna a pályán, mindig mellette, előtte és mögötte pattogott a labda, egészen addig, míg az egyik csapat gólt nem rúgott. Rettenetes lebőgés volt, hosszú ideig meccsre sem ment ki, annyira szégyellte. Február végén Júlia az ágyban hozzásimult, és közölte, hogy valami fontosat akar neki mondani. Égett az éjjeliszekrényen a lámpa, látta, hogy az arca ünnepélyes, csillog a szeme. Nem kellett hozzá nagy fantázia, hogy kitalálja, miről van szó. „Most már biztos, hogy terhes vagyok... Gyereket várok, érted? Ez igazi csoda, életet adni... 84
